A különböző – megfoghatatlanságukban szemet gyönyörködtető – globális eladási statisztikák szerint ő a világ egyik legolvasottabb írója. „Christie könyveit 103 nyelvre fordították le és több mint kétmilliárd példányban adták el, ebben a tekintetben csak a Biblia és Shakespeare művei előzik meg” – írta a The Times összefoglalója 2005-ben. Hogy ezt a mérhetetlenül hatalmas számot megértsük, nézzünk meg néhány más szerzőt, nem minőségi, csak mennyiségi összehasonlításképpen.
Danielle Steel eladásait valahová 500 és 800 millió közé teszik, J. K. Rowling és Lev Tolsztoj 400 millió példány körül mozog, és korunk legkeresettebb gagyifilozófusa, a több mint hetven nyelvre lefordított brazil Paolo Coelho is csak 100-140 millió eladott könyvvel büszkélkedhet. A statisztikák persze olyanok, amilyenek, ilyen méretben már szinte lehetetlen utánajárni, hogy mik lehetnek a pontos adatok. Az viszont biztos, hogy a világ legolvasottabb tíz írójából öt nő – még Enid Blynton és Barbara Cartland is, kiket fentebb kihagytunk –, s ezek közül az egyik Agatha Christie.
Sokan találgatták, mi lehet sikerének máig ható titka. A róla szóló könyvtárnyi irodalom erre számos alkalommal kísérletet tesz, ahogy rengeteg utánzója és követője is, viszont egyedül ő az, akin nem fog sem az idő, sem az, hogy könyvei újra és újra izgalommal töltik el az olvasókat, akár először veszik kézbe műveit, akár újraolvassák azokat.
Agatha Christie pályája elején még aktív volt a műfaj alapjait lefektető egyik nagymester, a Sherlock Holmest megteremtő Arthur Conan Doyle, tőle származik az a két alapmotívum is, amely aztán a legtöbb Poirot- és Miss Marple-történetet is meghatározta. Ezek egyike a nyomozó figurájának különcsége. Hercule Poirot, a nyugalmazott belga rendőrnyomozó az első világháború borzalmai elől menekül Angliába, ahol kívülállását akcentusával, finom műveltségével, kényesen elegáns öltözködésével és a környezetét sokszor őrületbe kergető teátrális és titokzatoskodó viselkedésével hangsúlyozza minden jelenetében. Miss Marple ennek gyökeres ellentéte, mégis kilóg a környezetéből, azaz leginkább azokból az ideiglenes környezetekből, ahová egy gyilkosság miatt véletlenül belecsöppen. „Egy idősebb, férjezetlen hölgy, aki csak a kötőtűinek meg a kertjének él, fejhosszal lehagy minden nyomozót. Ő pontosan tudja, hogy mi történhetett, hogy minek kellett történnie, sőt azt, hogy valójában mi is történt” – jellemezte őt Sir Henry Clithering Craddock felügyelőnek a Gyilkosság meghirdetve című regényben.
A másik alapmotívum a logikus érvelés – angol kifejezéssel ratiocination – abszolút központi szerepe. A nyomozó munkája során szinte semmilyen érzelmet nem mutat, csak érvel, leginkább induktív módon, az egyedi bűnesettől eljutva a párhuzamokig, hasonlóságokig, egybeesésekig, általános igazságokig, és végül ezekből kristálytiszta logikával következtet a gyilkos személyére. Christie lemond az érzelmek vagy az emberi lélek mélységeinek ábrázolásáról a bonyolult és szórakoztató rejtvények javára. Ahogy Joan Acocella írta a The New Yorkerben megjelent Bűnesetek királynője – Hogyan teremtette meg Agatha Christie a modern gyilkossági rejtélyt? című esszéjében: „Ha Christie bármilyen felismerhető és azonosítható pszichológiai jellemvonással felruházta volna a karaktereit, az olvasó már a könyv elején könnyen megfejtené a rejtvényt. De amíg igazi valójuk csak lebeg előttünk, nincs bemutatva, megfejthetetlen lesz, hogy melyikük a tettes, mindegyikük gyanús, bármelyikük lehet – ahogy annak lennie kell egy könyvben, ami a kirakós játékok logikája szerint építi fel a cselekményt.”
És ebbe még az a zseniális írói húzás is belefér, hogy magáról a történet narrátoráról derül ki, hogy ő a gyilkos. Két ilyen regény van, de nem árulhatom el, melyik az a kettő. Járjanak utána, derítsék ki! Én pedig csak annyit ígérhetek, hogy az ebbe a nyomozásba fektetett idő nem vész kárba, roppant jól fognak szórakozni.