A ruandai elnökválasztáson mindössze három jelölt indult. Paul Kagame, az elnök (képükön), aki 2000 óta irányítja az országot, Frank Habineza, az egyetlen engedélyezett ellenzéki erő, a Zöld Demokrata Párt képviselője, valamint a kevéssé ismert újságíró, Philippe Mpayimana, aki függetlenként próbálja meghódítani a szavazókat. Az elemzők gyakorlatilag esélytelennek tartanak mindenkit, ha Paul Kagame is indul, márpedig az 59 éves politikus nem kívánja átadni a kormányrudat senkinek. Nem tudni, mennyire népszerű az elnök, de több szempontból is beszédes a 2015-ös népszavazás, ahol a válaszadók 98 százaléka szavazott az alkotmánymódosításra. Ez engedélyt adna Kagaménak arra, hogy újabb és újabb ciklusban legyen államfő, így – hacsak nem történik valami rendkívüli – folytathatja az eddigi munkáját.
Kagame akkor vette át az ország irányítását, amikor a ruandai népirtást követően a tuszik visszatértek, immáron a hadsereg uraiként, és véget vetettek a hihetetlen véráldozatokkal járó népirtásnak. A mintegy tízmilliós országban legalább egymillió embert öltek meg 1994-ben, a visszatérő győztesek – a korábbi áldozatok, még korábbi urak – pedig néhány esetben nem bántak kesztyűs kézzel a hutukkal. Nem ismert, hogy Kagame szerepe mi volt a bosszúfolyamatban, mindenesetre 1994-től 2000-ig alelnökként és védelmi miniszterként irányította az ország újjáépítését.
A munka gyümölcse pedig beérett, 2004-től 2010-ig Ruanda évente 8 százalékos GDP-bővülést produkált, Kagame vasszigora pedig azt eredményezte, hogy a korrupció nagyon alacsony, a kormányzás pedig rendkívül stabil. Ehhez persze az is kellett, hogy Kagame senkit sem engedett a hatalom közelébe. Bírálói szerint gyakorlatilag egypártrendszert működtet, teszi ezt azzal a felkiáltással, hogy nem szabad megengedni a népirtás megismétlődését. A vérontás emléke ugyanis ma is kísért, ez nem is lehet meglepő.
A hutuk rettegtek attól, hogy a visszatérő tuszik bosszút állnak, így mintegy kétmillió hutu menekült el Ruandából a szomszédos államokba, köztük az akkori Zairébe. A menekülők fegyvereket is vittek magukkal, Kagame csapatai pedig követték őket. A harcok két háborút eredményeztek a ma Kongói Demokratikus Köztársaságnak hívott államban, valamint számtalan lázadást, helyi jelentőségű zavargásokat s közvetve a hatalmas Kongó belső instabilitását. Ruanda viszont békés, ahol egyre több a turista, és amíg Kagame ül az elnöki székben, valószínűleg nem tud újra fellángolni a közösségek között az erőszak.