– A bűnözés, a munkanélküliség és a bevándorlás – sorolja a problémákat a választások előtt egy héttel egy malmői lakos, kellemesen sütkérezve a kora őszi napsütésben, kacsákat figyelve a kis csatornában. A park tele van sétálgató emberekkel, gyesen levő apukákkal, nyugdíjasokkal, egyetemistákkal. No meg politikai pártok aktivistáival, hiszen vasárnap választanak, az egész ország lázban ég, hogy mi várható.
A jelenleg kormányzó Szociáldemokraták standja előtt viszonylag kevesen lézengenek az Adolf Gusztáv téren, a nagy lobogókkal megjelent Svéd Demokraták (SD) viszont látszólag sokakat érdekelnek. Ez az a politikai mozgalom, amely tíz éve még sehol se volt, négy éve már letette a névjegyét, mára pedig szinte egy kérdés maradt: vajon nyer-e a határozottan bevándorlásellenes, rendpárti mozgalom vagy sem.
A felmérések szerint a Szociáldemokraták épphogy megelőzik az SD-t, 23-24 százalék környékére tippelik a két pártot, de az igazság pillanata vasárnap este jön el. Kérdés, hogy robban-e az ország.
Svédország nem olyan, mint ami robbanni szokott. A svéd hagyományok közé tartozik a nagyon erős szociális háló, a tökéletesen működtetett államigazgatás, hogy mindennek megvan a helye, nincs kilengés, nincs a szokásostól eltérő. Ahogy a magyar társadalomban mindenki felfelé tör, ki akar emelkedni, többet nyújtani mindenkinél, Svédországban a történelem során mindig a stabil közösség számított, ahol a csoport annyit ér, mint a leggyengébb tagja. Malmö pedig ennek a filozófiának a furcsa terméke.
A 70-es években indította el a kormány a Milliós programot, amelynek során egymillió ember jutott lakáshoz az akkori viszonyokhoz mérten olcsón és jó minőségben. A házakat panelekből állították elő, roppant gyorsan elkészültek, a licencet mások is megvették, Magyarország is, így a mi lakótelepeink hasonmásai láthatóak Malmö egykori rózsakertjében, Rosengardban is.
A munkások beköltöztek a panelrengetegbe, dolgoztak a hajógyárban, hallgatták az ABBA-t, vezették a Saabot, és élvezték, hogy az állam valódi jó atyaként vigyázott rájuk. A 90-es években megérkeztek a „jugoszlávok”, a svéd munkások mellé költöztek a panelekbe, a lendület kitartott. Majd elindult és hihetetlen méreteket öltött a közel-keleti és afrikai bevándorlás, Svédország pedig – morális iránytűként – magára vállalta, hogy mint korábban, most is befogad mindenkit és „svédessé” alakítja, átadva az ott vallott eszméket. Az újak ismét Rosengardban találtak szükséglakásra, Malmö legolcsóbb területén. A beköltözésekkel párhuzamosan mentek el a városnegyedből a régi lakók, a korábbi jugoszlávok és a svédek.
Így vált Rosengard szinte teljesen idegenné, teljesen muszlimmá és egy kicsit se svéddé. Rosengard szívében egy bevásárlóközpont áll. Van parkolója, az épület előtt cigarettázó fiatalok, dolguk után járó hétköznapi emberek. Egy svéd sincs köztük. Odabenn a boltok már a Közel-Keletet idézik, az élelmiszerbolt a logóján jelzi, hogy száz százalékban halal, azaz az iszlám étkezési törvényeknek minden terméke megfelel, rengeteg a fodrász, és megjelennek azok a férfiak, akik homlokukon ékeskedő fekete nyommal hirdetik vallásosságukat.
Minden megfelel minden svéd törvénynek, ahogy a saját törvényeiket is betartja a közösség, mégis eltűnt innen minden, ami alapján svédnek mondhatnánk ezt a bevásárlóközpontot. A betonrengeteg utcáit járva sem változik a kép, ilyen lakótelepek Szíriában is vannak. Tíz perc alatt két férfi állít meg, látva a fényképezőgépet. Itt idegenek vagyunk magyarként, de európaiként is. Megfoghatatlanul nyomasztó a környék, ahol szinte senkinek nincs munkája, de jövőképe sem.
Esélytelenek bármilyen munkát elvállalni, hiszen a nyelvet szinte biztosan nem beszélik, semmilyen képzettséggel nem bírnak, a svéd állam pedig anyagi támogatást nyújt ugyan, de felvállalható identitást nem, épp a politikai korrektség miatt. A támogatás viszont szintén politikai okokból jár, úgy, hogy a svéd lakosság adóiból osztanak ki segélyt a rászoruló tömegeknek, olyanoknak, akik szinte biztosan nem tudnak részt venni a nagy közösben, nem hallgatnak ABBA-t, nem vesznek Saabot, és nem etetnek kacsákat a malmői vár mellett.
Szó se róla, Svédország rengeteg különböző nációból érkezett embert integrált, az utcán tökéletesen látszik, hogy a láthatatlan és megfoghatatlan, de létező társadalmi szerződést aláírta sok olyan ember is, akik valaha egy másik, távoli országban születtek, de úgy élnek, mint a svédek. A most nagyjából tízmilliós Svédországnak viszont további százezreket kellene erre rávennie eszközök nélkül, csak azért, hogy a jól bevált gyakorlat tovább működjön.
A nagyjából 350 ezer fős Malmőben 178 nemzetiség képviselteti magát, ebből viszont csak egy tudja álmából is felkeltve, miről is szól a svéd haza, egy tucatnyi sejt róla valamit, a legnagyobb része viszont lerázza magáról ezt a problémát. Mivel ez az egyetlen nép épp a svéd, ezért nem robbant eddig fel semmi, és vélhetően nem is fog, hacsak nem vesszük annak azt, ha az SD igazolja a felméréseket. Ha így lesz, helyi szinten mégis robbanásnak tekinthető, mert akkor a szavazók mintegy 20-25 százaléka mégis úgy döntött: elég az eddig ismert rendszerből, az új világ új szerződést kíván.