Miért tud ma is heves indulatokat, érzelmeket kiváltani a magyarok és a románok körében Erdély múlt századi történelme, hovatartozása, a trianoni döntés? Adrian Cioroianu történészt, volt külügyminisztert, Románia jelenlegi UNESCO-nagykövetét kérdeztük az okokról. – Egy amolyan érzelemmaradványról beszélhetünk inkább, amelyet hetven százalékban a politikusok gerjesztenek. Kétségtelen, hogy a nemzeti érzelmekre könnyű hatni az erdélyi történelem emlegetésével, holott ma a magyar–osztrák határtól könnyebben eljuthat bárki Erdélybe, mint száztíz évvel ezelőtt, a birodalom idején, s az aradi román inkább jár Budapestre vásárolni, mintsem Bukarestbe, mivel közelebb van – mondta a Magyar Időknek a román külügyi tárca egykori vezetője, aki külön kiemelte: történészként, s nem diplomataként válaszol kérdéseinkre.
– A magyaroknak és a románoknak az elkövetkező háromszáz évben elsősorban a tragikus demográfiai helyzet miatt kell majd aggódniuk, hiszen régi alapigazság, hogy a demográfia alakítja a történelmet – hangsúlyozta Cioroianu, aki szerint az utóbbi két évtizedben folyamatosan csökkent azoknak a románoknak a száma, akik valóban „félnek” Erdély elvesztésétől. A magyarok körében is kevesen bizakodnak a „visszaszerzésben”, tette hozzá a történész.
Kiemelte ugyanakkor, hogy a javíthatatlan álmodozóknál vélhetően nagyobb lesz azok aránya Magyarországon, akik különös figyelmet szentelnek majd annak, hogyan ünneplik a románok a centenáriumot a 2018–2020-as időszakban. – A történészek számára nincs semmi új a nap alatt. Az emlékezet és a történelem viszonyulása sohasem volt zökkenőmentes a nemzetek között, ez nem csak magyar–román probléma – fogalmazott a volt külügyminiszter.
Fodor János marosvásárhelyi történész lapunknak elmondta, Erdély hovatartozása körül összetett érzelmek csaponganak, amelyek egyrészt a huszadik századi történelmi traumák ki nem beszéléséből, valamint az államok politikai játszmáinak a reakciójaként fakadnak. – A trianoni békeszerződést követően generációk nőttek fel a revíziós politika szellemében Magyarországon, míg Romániában a többnyire működésképtelen kisantant, de a kisebbségekhez való bizalmatlan viszonyulás is frusztrálta mind a többségi, mind a kisebbségi lakosságot.
A legnagyobb félelmeket beigazoló második bécsi döntés és ezzel együtt a második világháború borzalmai a még be nem gyógyult sebeket is feltépték, majd az azt követő államszocializmus mindkét országban azt eredményezte, hogy érdemben nem lehetett megszólalni ezekben a kérdésekben mintegy ötven évig – mondta. Mint hangsúlyozta, míg az 1918-as év a románok számára az egyesülést jelenti és jelentette, a trianoni szerződés, ha mond is nekik valamit, akkor legfeljebb annak a beteljesülését.
– A magyarok számára ugyanakkor a két esemény többnyire azonos tartalommal bír és Erdély elvesztésével asszociálható – tette hozzá. Fodor János szerint a legnagyobb nézeteltérések a kérdésben nem is a történészek között vannak, hanem a politikai diskurzusok hatására adódtak. Ugyanakkor kevés próbálkozás történt arra, hogy ezekre a fogalmakra valamelyes közeledés jegyében tekintsünk, és amíg ebből politikai tőke kovácsolható, addig ez minden bizonnyal így is marad.
Stefano Bottoni, a Románia és Magyarország történetét egyaránt kutató olasz származású történész szerint az első világháború lezárása, a Habsburg Monarchia széthullása és az új kelet-közép-európai, magukat nemzetállamoknak definiáló, valóban többnemzetiségű alakulatok születése olyan problémakör, amire mindig is más választ fog adni a magyar, illetve a román történetírás. – Ez az egyet nem értés természetes, ha nemzeti tudományként értékeljük a történeti kutatást.
A magyar nemzet, sőt merem állítani, a magyar társadalmi progresszió szempontjából a történelmi Magyarország erőszakos felbomlása, a forradalom, majd ellenforradalom, végül 1920 júniusában a trianoni békeszerződés megkötése valódi tragédiát jelentett. A román politikusok és a román emberek számára ugyanakkor Erdély és a Román Királyság egyesülése akkor is ünnepelendő marad, ha közben kiderült, hogy Bukarest többször is képes volt Erdélyt megszerezni, vagy 1944–45-ben visszaszerezni, de soha nem tudott mit kezdeni az Osztrák–Magyar Monarchiától átvett területek magasabb fejlettségi szintjével, a kulturális mássággal – vagyis azzal, hogy az egységesnek vélt ország mégsem egységes, sőt nagyon is tagolt – mondta lapunknak Bottoni.
A történész szerint a politika segíthetne enyhíteni a társadalomban élő feszültségeket, de nemigen áll érdekében: Trianon vagy éppen december elseje kitűnően tematizálható és felhasználható hívószavak.
Ráadásul – tette hozzá Stefano Bottoni – a „győzteseket”, azaz a románokat soha senki nem kényszerítette az egyesülés kérdésének önreflexív tárgyalására: sem a nemzetközi diplomácia, sem a tudományos vita. A történész úgy véli, így érthetővé válik az a nem leplezett agresszivitás, amivel román tudománypolitikai tényezők lépnek fel – példaként említette Ioan-Aurel Pop akadémikus, a „multikulturális” Babes-Bolyai Egyetem rektorának primitív kirohanását a Trianon 100 magyar akadémiai kutatócsoport ellen, amelyet magyar propagandaszervezetnek nevezett, s amelynek célja szerinte „információháborút vívni” Románia ellen. Ez a nemzeti-kommunista, enyhén paranoid mentalitás a mai napig jellemzi a román felső tudományos-politikai köröket (sajnos nemcsak, sőt nem is elsősorban Bukarestben, hanem éppen Erdélyben és Kolozsváron). A történész szerint amíg ez nem változik, nehéz lesz őszinte párbeszédet folytatni olyan kérdésben, mint a trianoni békeszerződés vagy Nagy-Románia létrejötte.