A belga titkosszolgálatokra ráhúzták a vizes lepedőt a számos halálos áldozatot is követelő brüsszeli merényletek után. Elmaradt viszont a számonkérés más, az események bekövetkeztében szintén felelős tényezők esetében.
Kevesen vetik fel például, a politikai vezetést miért nem érdekelte, vagy miért csak felszínesen és nem behatóan tájékozódott arról, mi is zajlik Molenbeek-Saint-Jean negyedben.
Arról pedig mindenki mélyen hallgat, hogy az unió központjában iparszerűen tevékenykedő nagyhatalmak és szövetséges országok hírszerzéseinek nemhogy nem állt érdekében, de részben terhes is volt egy erős belga elhárítás.
Elmaradt hírigény
A titkosszolgálatok részei egy ország védelmi képességének, de nem egyedüli letéteményesei a biztonságnak. Ugyanezt a célt szolgálják a katonák, a rendőrség különböző egységei, a privát biztonsági cégek éppúgy, mint a társadalom teljes egésze, beleértve a kormányzati szerveket és a törvényhozó hatalom birtokosait is.
Talán még mindig nem közhely: a titkosszolgálat eszköz a politika kezében, amiből az következik, hogy előbbi az utóbbi által meghatározott koncepció és stratégia – a szakmában úgy mondják, hírigény – mentén végzi a munkáját.
Az utóbbi évtizedekben Nyugat-Európa – így Belgium is – a félreértett liberalizmus eszmeiségétől átitatva tökéletesen téves ideát kergetett. A szolgálatok számára nem volt hírigény, hogy számolják fel a multikulturalizmus vadhajtásait. A politika úgy tekintett a párhuzamos társadalmakra, mint olyan adottságra, amelyet ha nem bolygatnak, kellemetlen ugyan, de nem jelent veszélyt. E tekintetben az élni és élni hagyni elv volt a mértékadó.
Szakmai felelősség
A titkosszolgálati szakemberek másként látták a helyzet stratégiai következményeit. Rendszeresen készültek jelentések a kormányoknak, amelyekben veszélyként jellemezték a radikalizálódó, frusztrált, társadalmon kívüli rétegeket. A politikusokat azonban a sikeres integráció, a demográfiai és a munkaerőpiaci álmegoldások hamis víziója immunissá tette a szolgálatok jelentéseiben foglalt kockázati tényezőkre.
Átmeneti jelenségként értékelték, és majdan kezelhetőnek tartották a párhuzamos társadalmakat átszövő szerveződéseket. 2015. november 13-án Párizsban és 2016. március 22-én Brüsszelben azonban egyértelmű cáfolatot adott elképzeléseikre az élet. Természetesen felelősek a szolgálatok, mert mindegy, mit mond a politika, az ő küldetésük megvédeni a civil lakosságot, országaik adófizető polgárait. Nincs pardon, mert rendkívüli események alkalmával igenis számonkérhető, mit nem tettek meg a védelem érdekében.
Nem voltak adataik, nem tudtak beépülni a potenciális ellenség soraiba, nem volt elégséges az együttműködés, az információcsere a társszervekkel, a külföldi szolgálatokkal, vagy egészen egyszerűen csak ellazsálták az elmúlt évtizedeket. Miközben az ellenfél, konstatálva a védelem gyengeségét, hálózatot épített, erőt gyűjtött, megtanult operatívan élni, és mivel nem zargatta senki, olyan önbizalomra tett szert, hogy Allah akbar! felkiáltással ölni indult.
De nem csak az Iszlám Állam ellenséges tevékenysége miatt vált Európa terrorfővárosává Brüsszel. Áttételesen ugyan, de a látszólagos szövetségesek is szerepet játszottak a folyamatban.
Brüsszel: kémközpont
Mekkora tehát a belga szolgálatok tényleges felelőssége? Annak ismeretében, hogy a párizsi merényletek elkövetőinek egy része szintén Belgiumban élt, annyi mindenképpen, hogy vezetőik levonják a szükséges konzekvenciát; az viszont már nem, hogy a külföldi szolgálatok a FBI-jal az élen pocskondiázzák és dilettáns szervezetnek titulálják őket. Ennek pedig éppen a terrorcselekmények helyszíne, Brüsszel, és ottani ténykedésük az oka. Brüsszel ugyanis nemcsak az Európai Unió központja, hanem napjaink kémjeinek eldorádója is egyben.
A világ összes jelentős hírszerzése jelen van az eurokraták fővárosában. Ez tette naggyá a kis Brüsszelt. Magától értetődően vertek itt tanyát barátok, mint a NATO-szövetséges országok szolgálatai, vagy éppen ellenérdekelt nagyhatalmak (Oroszország, Kína) hírszerzői; hisz olyan információs forrásról van szó, ahol feneketlen kútból meríthet bárki, aki éppen arra jár.
Egy elhárítás dolga mindenkor, mindenhol és minden körülmények között az, hogy megakadályozza idegen kémek tevékenységét az országhatárokon belül. Ez a történelmi kihívás a belga szolgálatoknak is. Mindenkit kötelesek elkapni és mindenkivel szemben – legyen az barát, ellenérdekű, vagy ellenség – el kell járniuk. Diplomatafedéssel dolgozó kém realizálása esetén ki kell utasítania őt Belgium területéről.
Elhárítás parkolópályán
Ez a normarend. De nem Brüsszelben! Történt ugyanis, hogy a titkosszolgálati Bábelben az érdekérvényesítés okán egyes – a belgákkal baráti – szövetséges szolgálatok nem kértek a belga elhárítás érdemi munkájából. Nyomatékosították, hogy a hírszerzések jelenlétükkel nem fogják sérteni Belgium érdekeit, mert az unió a célpont, a felderítésük iránya. Felmentést kértek az elhárítási kategória alól, bármit is tesznek.
A belga védelmi erőket – utasításra – így kapcsolták takarékra. A szóbeli megállapodást követően nem kellett maximális fordulaton járatni a belga elhárítást. Elvetették az egyébként indokolt technikai fejlesztéseket, visszavettek a túlzott fizikai jelenlétből. A társszolgálatok garanciát vállaltak Belgium biztonságáért és védelméért az idegen behatolással szemben; a bekövetkezett tragikus támadás után mégis csak a belga szolgálatok felelősségét firtatták a merényletekért.
Részben jogosan, hisz a brüsszeli védelmi rendszerek felszámolták magukat az utóbbi évtizedekben, éberségük lankadt, fejlesztéseiket elhanyagolták, és költségkímélés okán létszámot sem bővítettek. Egyszóval megtagadták esküjüket. A szövetségesi barátság oltárán feláldozták szakmai hitelüket, és persze saját országuk sérthetetlenségét. Az Iszlám Állam embereinek megjelenése és háborítatlan ténykedése az imént felsorolt okok együttesének következménye.
Belgium a belgáké
Csak remélni lehet, hogy ez már a múlt, és a jövőben a State Security Service hátat fordít az eddigi nihilizmusának. Belgiumban felszámolják a szélsőségeknek teret adó „No go” zónákat (akár annak az árán is, hogy aki úgy érzi, személyiségi jogokat sért az új biztonsági modell, kereshet más hazát magának). Szakmai kihívásnak tekintik majd, hogy országuk nem lehet a kémek paradicsoma, legalábbis nem zavartalanul. A terrormerényletre hajlamos tömegekkel szemben a törvény erejét alkalmazzák, és nem a ma meglévő erőtlen jogszabályi kereteket.
De talán a legfontosabb: megértetik barátaikkal, hogy Belgium földje a belgáké, és nem egy provincia külső hatalmak érdekérvényesítéséhez. S természetesen csöndben figyelmeztetik saját politikusaikat, hogy most az egyszer még elviszik a balhét a történtek miatt, de legközelebb kipakolnak; és akkor a belga és persze az uniós politikai elit ázsiója még a mostaninál is nagyobbat zuhan a választók szemében.
A szerző titkosszolgálati szakértő
