Hogy hány ismert embert vádoltak meg szexuális zaklatással és járattak le íly módon az elmúlt időszakban a szélsőséges ún. #MeToo mozgalom aktivistái, azt már szinte számon tartani is nehéz.
Ugyanakkor talán van némi remény arra nézve, hogy ez a kampány lassanként kifullad, végéhez közeledik. Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy ezen lejáratások mögött ugyanaz a kör áll, akik nagy előszeretettel helyeznek előtérbe más, hasonlóan szélsőséges témákat, mint a tömeges bevándorlás segítése, szervezése vagy a homoszexualitás, az LMBTQ-mozgalmak, a genderideológia és ezek – legalábbis úgy tűnik – az EP-választás eljövendő kampánya szempontjából fontosabbak lehetnek nekik, így eszköztárukat a közeljövőben inkább ennek a célnak rendelhetik majd alá.
Jól látható ugyanakkor, hogy a #MeToo célja nem a valóban erőszakot elszenvedő nők megvédése, ha ugyanis az lenne, akkor az azokból a kultúrkörökből érkező eseteket is felkapta volna a mainstream média, amelyekben a nők alapvető emberi jogai is hiányoznak, a férfiak gyakorlatilag uruknak és parancsolójuknak számítanak. Ki kell mondani, hogy a valóban védelemre szorulók segítségére senki sem sietett, sőt még a „kivégzőosztag” vezetőjéről derült ki, hogy korábban ő maga erőszakolt meg egy tinédzser fiút.
A kendermagos Együtt-elnök nőverési ügye is kiválóan megmutatta, mit is jelent valójában ez a mozgalom.
A világ meg tényleg a feje tetejére állt akkor, amikor a bántalmazót – Juhász Pétert – egy állítólagos zaklatási ügy, állítólagos áldozata, a természetesen szélsőliberális Sárosdi Lilla próbálta meg kimosdatni.
Közben pedig olyan esetek borzolták/borzolják a kedélyeket, mint amikor Liam Neeson kezét vigasztalásul egy szomorú nő hátára tette, amiért az illető hölgy természetesen nem haragudott, ügyvédje viszont már annál inkább.
Egyet kell értenünk a filmsztárral, aki ezek után joggal nevezte boszorkányüldözésnek ezeket az eseteket, mint ahogy a hölgyek oldaláról Catherine Deneuvetől és Pamela Andersontól is hallhattunk jajkiáltásokat a normális férfi-nő kapcsolatokat féltve, ez a #MeToo nevű szörnyűség ugyanis mostanra felmérhetetlen károkat okozott és nemcsak személy szerint a megvádoltak életében.
Nemrég látott napvilágot a hír, hogy az Egyesült Államok, sőt az egész világ pénzügyi központjának számító Wall Streeten dolgozó férfiak már egy italra sem merik meghívni kolléganőiket, kínosan kerülik az olyan szituációkat, amikor kettesben lehetnének velük, annyira agyukba kódolták a szexuális zaklatás vádjától való félelmet ezek a szélsőségesek és nem gondolnánk azt, hogy a new york-i jelenség egyedi.
Egy azonban biztos: a #MeToo lufi leeresztőfélben van és ha ezentúl kevesebb levegőt pumpálnak bele, akkor talán nincs még veszve minden és akár a Wall Street környékén is fogunk még látni meghitten kettesben vacsorázó nőket és férfiakat, akik uram bocsá’ némi kölcsönös kacérkodással is fűszerezik randevújukat.
Tiszta agyrém az a legújabb eset, amikor már 20 éves vélt (vagy valós) sztorit sem találtak a pénzéhes, beteges kampány torzszülöttei, akik aztán egy a ’40-es években napvilágot látott zenét vetettek le egy rádió a műsoráról, mert az nem #MeeToo kompatibilis.
Döntsék el önök, mennyire zaklató!
