A tavaly decemberi választások után Zoran Zaev szociáldemokrata vezérnek az albán kisebbség pártjai, illetve az Európai Unió és az USA segítségével idén áprilisban végre sikerült kormányt alakítania. Ez alatt a néhány hónap alatt ennyire megváltozott volna az emberek véleménye, hogy szinte egytől egyig leváltották a jobboldali helyi politikai vezetőket?
A Nikola Gruevszki volt kormányfő vezette ellenzéki jobboldali pártnak más a véleménye, és – mint állítja – bizonyítékai vannak a választás kétes tisztaságára. Viszont a baloldal hatalomra kerülése kimozdította a holtpontról a névvitát Görögországgal: Macedónia korábbi álláspontját feladva hajlandó „lemondani” a nevéről. Bulgáriával is sikerült megegyezni a közös történelem egyes vitás kérdéseiben. Zaev büszkén jelenthette be, hogy országa akár már jövőre a NATO tagja lehet.
Ezt megelőzően az USA-nak Montenegrót sikerült behúzni a katonai szövetségbe, ezzel betömni az utolsó „lyukat” az Adria keleti partján, ami még tátongott a már NATO-tag Albánia és Horvátország között. Az ellenzék azonban ezt a döntést érvénytelennek tartja, és ha vége lesz Milo Djukanovics uralmának, ki is lép a szövetségből. Ebben hatékony támogatást élvez a nagyobbik szerb állam részéről.
Szerbia nemcsak hogy nem kötelezte el magát katonailag a Nyugat mellett, hanem elfogad „fegyveradományokat” Oroszországtól, és otthont ad egy humanitárius központnak nevezett orosz bázisnak a dél-szerbiai Nisben, ahonnan a Djukanovics elleni merényletkísérlet is kiindult, és további akciók várhatók például a még nem NATO-tag Bosznia-Hercegovina elrettentésére.
Az USA sem marad persze adós, Bulgáriából és Macedóniából hallgatja le a „környéket”, például a szerb diplomatákat és politikusokat, ami idén nyáron diplomáciai zavart okozott Szkopje és Belgrád között. Hoyt Brian Yee, az USA helyettes külügyi államtitkára nemrégiben figyelmeztette Szerbiát: nem dörgölőzhet a Nyugathoz anélkül, hogy feladná szoros barátságát Oroszországgal. Ezért a kijelentésért Alekszandar Vulin védelmi miniszter a szemére vetette, hogy nem tiszteli Szerbiát. A nagyobb baj, hogy nem is ismeri. Errefelé könnyen megfordítják a köpönyeget: egy ilyen nagy „váltás” érdekében, ha kell, megölik a királyt (mint I. Sándort 1903-ban) vagy elzavarják a kormányt (mint 1941-ben, miután aláírta a magyar–jugoszláv örök barátsági szerződést).
A balkáni színjáték most még többszereplős, az USA és Oroszország mellett jelen van Törökország, sőt Szaúd-Arábia (Bosznia-Hercegovinában) is, nem is beszélve a hegemóniája feltámasztásán fáradozó Szerbiáról. Montenegró NATO-tag, és lehet, hogy jövőre Macedónia is az lesz. Errefelé azonban ingadozó a lojalitás, és a tagországok fővárosaiban, még Washingtonban sem lehet elégedetten hátradőlni.