Eredetileg egy gyümölcsárus öngyilkossága feletti felháborodás indította el azt a tiltakozási hullámot, amely végül Zin el-Abedin Ben Ali tunéziai elnök bukásával végződött. Eladdig Tunézia az arab világ egyik turistacsalogató központjaként volt ismert, ahová hazánkból is rengetegen utaztak, nem figyelve arra, hogy a világ egyik legszigorúbb rendszere működik ott, és a lakosság nem érzi a gazdaság bővülését, hiszen a pénzt az elit eltünteti. Az első napokban még apró tiltakozások hamarosan óriásira duzzadtak, Tunisz utcáin hömpölygött a tömeg, a rendőrség és a hadsereg se tudott vele mit kezdeni, így a rendszer végül összeomlott, Ben Ali elmenekült, a nép pedig nemcsak szabad lett, de elindított egy mozgalmat. Az utcai tüntetések Egyiptomra is átterjedtek, amely hasonlóképp szigorú rendszer, mint Tunézia, de sokkal keményebben vissza tud vágni a hadsereg a lakosságnak, mint a kis turistaparadicsom hadereje. Egyiptom saját legendát és módszert alkotott, a Tahrír téren gyűltek össze a tiltakozók, egyre többen, egyre szilajabban, egyre kérlelhetetlenebbül követelték a szabadságot. Amikor úgy tűnt, Hoszni Mubarak elnök rendszere mégis felülkerekedik, újabb aktivisták érkeztek, hogy ne csüggedjen senki.
A Tahrír téren a demokráciát követelők egyre kevésbé foglalkoztak a politikával és egyre többet a káosz keltésével, de végül Mubarak is megbukott, hogy utána szabad választáson győzzön a Muszlim Testvériség, akiket egy év múlva legalábbis kérdéses eszközökkel fosztottak meg a hatalomtól. Mind Egyiptomban, mind Tunéziában polgárjogot nyertek a radikális iszlamista pártok, és néhány év kellett csak ahhoz, hogy az inga elmozdulását követően visszatérjen újra nyugvópontra a helyzet, a régi elit újra elfoglalja a fontos pozíciókat, a szabadságot követelő nép pedig szinte csak annyit tapasztal, hogy a turisták elmaradnak, mert félnek a terroristáktól.
Az arab tavasz és a 2009-es iráni tüntetések indították útjára az amerikai Occupy Wall Street (Megszállás) Mozgalmat, amely ideológiailag nem kötötte magát sehová, egyszerűen elvetette az ország politikai és gazdasági működését, azt hangoztatva, hogy az utca népe az a 99 százalék, amely szemben áll a legfelső egy százalékkal, minden hatalom és pénz birtokosaival, rávilágítva az amerikai társadalom tagjai közötti hatalmas jövedelemkülönbségre. Az Occupy 2011. szeptember 17-én bontott zászlót, három hét múlva csaknem ezer városban voltak hasonló tüntetések, amelyek cél nélkül indultak, és főként az elégedetlenséget fejezték ki. A kezdeti mozgalom hamar szárba szökött, majd szinte ugyanazzal a hirtelenséggel ki is fulladt anélkül, hogy bármilyen változást elért volna.
Manapság leginkább a Black Lives Matter (A fekete életek számítanak) mozgalom hasonlít hozzá stílusban mint alulról jövő, civilek által működtetett törekvés, azzal a különbséggel, hogy ez határozottan faji jellegű, és a tagok nem vetik meg az erőszakot sem.