Könnyeznek a hegyek – ez volt az első gondolatom, amikor megpillantottam a lankák oldalán gyöngyöző kis vízfolyásokat a Karabahba vezető úton. A tavaszi olvadás még javában tart a Dél-Kaukázus lejtőin. A Szotk-hágó kis erei bővizű, gyors folyású patakká duzzadnak, ahogy elhagyjuk Örményország nemzetközileg elismert határát. Az örmények lakta, de facto független köztársaságként működő Hegyi-Karabah egy katonai igazgatás alatt álló terület ölelésében helyezkedik el, amely jelentős részén korábban azeriek éltek. Ez a rész ma a senki földje, vagyis állandó lakosai nincsenek, csak a helyi fegyveres erők rendelkeznek itt kisebb támaszpontokkal. A karabahi belépési ponthoz közeledve több elhagyatott, romos épületet is látunk a völgyekben, amelyeket még a 90-es évek elején eszkalálódó konfliktus kezdeti szakaszában hagytak hátra egykori tulajdonosaik.
Több mint egyórás, kacskaringókkal teli út megtételét követően érkezünk el Hegyi-Karabah tényleges határáig, ahol katonák és rendőrök veszik körül kisbuszunkat. Lábukon a kincstári bakancs helyett viselt fekete, polgári félcipő érdekes benyomást kelt. Papírjainkkal minden rendben, folytathatjuk utunkat a régió fővárosa, Sztepanakert felé, ahol megkapjuk a kilépéshez elengedhetetlen vízumot. Ez azt is jelenti, hogy Azerbajdzsánba többet már nem utazhatunk be, hiszen Baku illegális határátlépésként tekint a karabahi látogatásokra.
Az egyik kiskatona felkéredzkedik hozzánk, hogy aztán pár kilométer múlva kirakjuk a Tatár-folyó mentén. Az utak állapota borzalmas ezen a részen, szinte csak lépésben tudunk haladni. A helyzetet láthatóan igyekeznek minél előbb orvosolni, több munkagép is dolgozik az infrastruktúra javításán, amelyet túlnyomórészt az amerikai örmény diaszpóra finanszíroz. Az úton elvétve látni csak egy-egy katonai járművet, azok is jobbára egyszerű terepjárók. Pár hete ugyanakkor még jelentős katonai műveletek zajlottak a térségben, miután rövidebb időre kiújultak a komolyabb harcok az örmények és az azeriek között. Az Észak-Karabahban található Dadivank-kolostorban is összefutunk pár katonával, akik a szolgálat szünetében látogatnak el a szent helyre, ahol a legenda szerint a történelmi Örményország délkeleti csücskén térítő, vértanúhalált halt Szent Tádé apostol egyik helyi tanítványának sírja található.
A szikár képű harcosok nem túl bőbeszédűek, komótosan gyújtják meg az okkersárga, hosszúkás gyertyákat és mély hangon mormolják az imát maguk elé. Legközelebb egy nagyobb útelágazás mellett botlunk katonákba, akik Martakert irányába tartanak. Az áprilisi összecsapások során itt voltak a leghevesebb harcok a frontvonalon. Az előttünk tornyosuló, ködbe vesző hegycsúcsok mögött ma is rendkívül feszült a helyzet.
A csomópont melletti pihenőhelyen frissítőt veszünk a kisbolt hűtőjéből, melyben egy fél sült csirke foglalja el a legelőkelőbb helyet. A rövid szünet után indulunk tovább Sztepanakert irányába. Az út minősége itt már klasszisokkal jobb a korábbiaknál. Egy faluszéli temetőnél megállva a több száz éves örmény kőkeresztek mellett frissebb sírokat is találunk, melyeken a posztszovjet térségben megszokott módra, az ősi szokásokkal szemben, már nem aprólékosan faragva, hanem gravírozva vannak a nevek. Az egyik sírkövön egy jobbjában kalasnyikovot tartó helyi hős egész alakos képe látható, aki még ’94-ben halt meg. Ekkor lépett életbe a tűzszünet, amit az áprilisi harcoktól eltekintve többé-kevésbé be is tartottak, habár a kisebb összetűzések szinte mindennaposak voltak az arcvonal mentén.
Sztepanakert egy kisebb medence mélyén fekszik. A városba ereszkedve impozáns látvány tárul elénk. A fellobogózott széles sugárutat az elmúlt két évtizedben felhúzott épületek szegélyezik. Sztepanakertet ugyanis rommá lőtték a háború során, a szomszédos magaslaton fekvő ősi városból, Susiból. Még épp időben érünk a külügyminisztériumba, a vízumügyintézés csak kevesebb, mint fél órát vesz igénybe. A hivatalnok igyekszik befejezni a hivatalos munkaidő végére. A továbbutazás előtt még van egy kis idő egy rövid sétára. A város zöldellő parkjai tele vannak emberekkel, itt már több, szerelmeseikkel andalgó katonába botlunk. A háborús viszonyok ellenére az élet nem áll meg. A találkozási pontként használt szálloda kávézójához visszatérve orosz popzene csapja meg fülünket. Az orosz hatás rendkívül erős a térségben, a polcokon roskadoznak az orosz termékek, némely reklám csak cirill betűkkel virít. A fiatalok többsége is angol helyett oroszul beszél.
A határ előtti utolsó állomásunk a már emlegetett Susi elhagyatott azeri negyede. A nagy exodusra még ’91-ben került sor, mielőtt az örmények egy mindössze egyetlen napig tartó, ám rendkívül kegyetlen összecsapás árán, május 9-én, a győzelem napján bevették a várost. Az azeriek lakta kerület azóta romos mementója a háború borzalmainak. A roskadozó lakóházak mellett a két mecset még ma is áll, a karabahi kormány hivatalosan is védetté nyilvánította őket. A régebbi imaház csonka tornyába felmászva csodás kilátás tárul elénk. A müezzin utolsó imára hívó éneke immár több mint negyed évszázada hangzott el Susiban. Hosszú, kanyarokkal sűrűn tarkított hegyi úton érünk a karabahi határhoz. Útközben találkozunk egy török kamionkonvojjal is. Az évszázados ellenségeskedések ellenére az üzlet továbbra is összeköti a két népet.