Gabriel García Márquez híres könyvében, a Száz év magányban tökéletesen leírja, miként válik a gazdag, külföldi gyümölcstermesztő cég a modernizáció kulcsává és egyben a pusztulás hírnökévé. A szimbólumokkal teletűzdelt mű Latin-Amerika, azon belül Kolumbia tragédiáját mutatja be, bebizonyítva, hogy hiába a munkahely, az út és a kikötő, az nem fogja magával hozni sem a gazdagságot, sem a boldogságot.
A United Fruit Company egyike azon kevés magáncégeknek, amelyek történelemformáló szerepet játszottak, egy egész kontinens sorsát befolyásolták, és a tevékenységüknek máig ható eredménye van. Közép-Amerika egyes országai úgy fejlődtek, ahogy a banántermesztő amerikai társaság akarta. Egy amerikai fiatalember, Minor Keith fogott banántermesztésbe Costa Ricában az 1800-as évek vége felé, mert jó üzletet látott a távolabbi vidékeken nemigen ismert gyümölcs exportjában. Az ültetvényt követte a vasút, a szállítási hálózat fejlesztése, az újabb földek bérbe vétele, ahol a helybéliek dolgoztak roppant alacsony bérért, Costa Rica pedig gazdag parttá vált az amerikaiak számára. De az őslakosok ebből csak annyit vettek észre, hogy Keith elvette az elnök lányát feleségül, az ország területe pedig egy magánvállalkozás számára termelte a profitot. Hondurasban a polgári kormányt a cégek segítségével megpuccsolták 1912-ben, az ország élére katonai kormányzat került, amely az amerikai gyümölcstársaságok számára kedvező politikát folytatott.
Az idő előrehaladtával a hidegháború jellegénél fogva a polgárjogi mozgalmak vörössé váltak, a Szovjetunió felkarolta a parasztok mozgalmait, ideális terepként tekintve a megnyomorított államokra a nemzetközi ideológiai háborúban, miközben a nyugati államok, főként az USA számára a United Fruit Company jogainak védelme nemzeti üggyé vált, szovjetellenes küzdelemmé. Guatemala baloldali, rendkívül korrupt és gyenge elnöke, Jacobo Arbenz az ötvenes évek közepén megpróbált fellépni az amerikaiak ellen, a banántermesztők viszont kilobbizták az amerikai kormányzatnál, hogy döntsék meg Arbenz kabinetjét. Nem is volt nehéz dolguk, hiszen az összes érintett amerikai tisztviselőnek voltak üzleti érdekeltségeik Guatemalában. Ez az ország számított a banánültetvényesek központjának, innen származott a pénz oroszlánrésze, ezért is figyeltek arra szigorúan, nehogy kicsússzon a kezükből az irányítás.
A United Fruit a hetvenes évektől kezdve átalakult, megjelent a Chiquita márkanév, a cég pénzügyi nehézségekkel küzdött, de még 2007-ben is elítélték, mert 1997 és 2004 között csaknem kétmillió dollárt fizetett jobboldali kolumbiai fegyveres gerilláknak, hogy védjék meg a banánültetvényeit, ahogy 1987 és 1997 között a baloldali Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) és a Nemzeti Felszabadító Hadsereg (ELN) vörösei kaptak a banánültetvényesektől védelmi pénzt. A gazdasági befolyás ma is tetten érhető, de már nem a Chiquita irányítja Közép-Amerika belpolitikáját. Ezek az országok a gazdasági gyarmati lét örökségével küzdve igyekeztek eltakarítani a romokat, sok háborúval, folyamatos zavargások közepette. A károk igen súlyosak, nemcsak az amerikai függés és a kialakult monokultúrás mezőgazdaság, valamint az attól való elszakadás jelent problémát, hanem a rendkívüli szegénység és a világ legmagasabb bűnözési rátája. A listavezető a hondurasi San Pedro Sula, ahol százezer lakosra vetítve egy évben 171,2, míg országosan 84,6 gyilkosság történik. A szomszédos El Salvadorban 64,2, Guatemalában 31,2 a ráta. A nyolcmilliós Hondurasban egy év alatt 5900 embert ölnek meg, összehasonlításképp Magyarországon tavaly 224 gyilkosság történt, amely 2,28 eset százezer főre számolva.