A katowicei megállapodás azt a szabályrendszert fekteti le, amelynek célja, hogy a 2015-ös egyezmény megállapításai átkerülhessenek a gyakorlatba. Három éve Párizsban amellett kötelezték el magukat az országok vezetői, hogy 2100-ig 2 Celsius-fok alatt tartsák a globális átlaghőmérséklet emelkedését az iparosodás előtti időszakhoz viszonyítva. A klímakutatók véleménye szerint ez az a határ, amely alatt megelőzhetők a klímaváltozás visszafordíthatatlan hatásai. Mindezt pedig úgy igyekeznek elérni, hogy radikálisan visszafogják az üvegházhatású gázok kibocsátását, növelik a zöldenergiára irányuló befektetéseket, a fejlett országok pedig segítik a fejlődők technikai átállását is.
Az egyezmény elfogadása óta azonban nem történt jelentősebb előrelépés. Egyedül a fennmaradásukért aggódó kisebb szigetországok – és a környezetvédő szervezetek – sürgették a lépéseket, és azt, hogy jóval ambiciózusabb célokat jelöljenek ki a részt vevő országok. Aggodalomra adott okot, hogy valójában az egész megállapodás önkéntes alapú, így nehezen betartatható. Jól példázza ezt, hogy a világ második legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója, az Egyesült Államok, Donald Trump elnökké választását követően bejelentette, kilép az egyezményből, és úgy néz ki, Brazília januárban követi a példáját.
Eközben az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének októberi jelentése megkongatta a vészharangot: figyelmeztetett, hogy jelentősen fel kell gyorsítani a klímavédelmi intézkedéseket. A szén-dioxid-kibocsátás mértékét 2030-ra a 2010-es adatokhoz képest 45 százalékkal kell csökkenteni ahhoz, hogy a globális felmelegedés ne haladja meg az 1,5 Celsius-fokot.
Az üvegházhatású gázok kibocsátásának drasztikus visszaszorítására lenne szükség
Fotó: REUTERS/Kacper Pempel
A mostani csúcs tehát arról szólt: sikerül-e a gyakorlatba ültetni ezeket a célokat vagy mindez megmarad javaslatszinten. A megbeszélés egyébként harminc órával csúszott, ugyanis nem sikerült tisztázni a jövőbeli kibocsátás-kereskedelmi mechanizmus szabályait. Brazília nem akart lemondani a korábbi rendszer szerint szerzett szén-dioxid-kvótáinak átvezetéséről az új piaci mechanizmusba, így a kérdést végül elnapolták.
Jövő évre tolták annak a megvitatását is, hogy milyen módon kell – a párizsi megállapodás alapján – ötévente növelni az állami hozzájárulásokat. Az elfogadott javaslatok nagy része tehát inkább technikai jellegű, főként az átállást részletezi a szénalapú energiáról a zöldenergia irányába. A megállapodás emellett a fejlődő országoknak nagyobb rugalmasságot és pénzügyi támogatást biztosít a fenntartható technológiák bevezetéséhez.
A továbblépés azért volt sürgető, mert a jelenlegi állás szerint a hőmérséklet 3 Celsius-fokkal fog emelkedni a század végéig, napjainkban ez a növekedés már 0,9 százalékon áll, és az üvegházhatású gázok kibocsátása ma is növekszik. Pedig már 1997-ben, a kiotói egyezmény aláírásakor közel kétszáz ország kötelezte el magát a kibocsátás csökkentése mellett – ám ez nem hozott komoly áttörést. Erre válaszul született meg az igény, hogy a 2020-ig meghosszabbított kiotói jegyzőkönyv szerepét átvegye egy ennél komolyabb klímaegyezmény.
Számos elemző szerint látható, hogy az állami vezetők lassan mozdulnak, így az éghajlatváltozás megakadályozásában nagyobb szerepet tölthet be a vállalati szféra és a városok vezetései. Az utóbbi években számos globális cég kötelezte el magát a kibocsátás csökkentése és a zöldenergia felhasználása mellett, főként üzleti érdekből. Akadnak persze olyan szakértők is, akik megkérdőjelezik az összefüggést a szén-dioxid-kibocsátás és a klímaváltozás között, illetve, akik szerint téves a párizsi egyezmény alapját szolgáló algoritmus.
