A Nemo-pont a Csendes-óceán déli részén, a Ducié-szigetekhez, a Pitcairn-szigetekhez és az antarktiszi Marie Byrd-földhöz van legközelebb. Ez a majdnem szomszédság viszonylagos, hiszen a legközelebbi szárazföld 2688 km-re húzódik. (A horvát–kanadai mérnök, Hrvoje Lukatela 1992-ben írt először erről a nevezetes helyről.) A Nemo-pont körül 22 és fél millió négyzetkilométernyi víz található, ami nagyobb felület, mint az egykori Szovjetunió egésze. Mint annyi máshoz, ehhez a helyhez is fűződik legenda: 1997-ben oceanográfusok különös, meglehetősen hangos zajt észleltek. Többen ismeretlen tengeri szörnyre gyanakodtak, de hamar kiderült, hogy hatalmas jéghegyek törése hozta létre a szokatlan hangot.
Ez a hely olyan messze van a szárazföldektől, hogy gyakorta a nemzetközi űrállomáson dolgozó asztronauták járnak hozzá a legközelebb – nagyjából 400-420 kilométeres magasságban. Más szempontból is fontos az űrkutatás számára ez a terület. A Föld körül keringő rengeteg műhold, űrállomás és más űreszköz küldetése végén (üzemanyag híján) előbb-utóbb visszazuhan a légkörbe. Míg a kisebb darabok elégnek, a nagyobbak közül egy-két elem eléri a felszínt. Azért, hogy ne okozzanak gondot, az elhasználódott űreszközök az óceánnak erre a részére zuhannak – természetesen irányítottan
Azért éppen ide terelik a fölöslegessé vagy veszélyessé vált berendezéseket, mert itt a legkisebb az esélye a kárt okozó becsapódásnak. A BBC összesítése szerint 1971-től 2016-ig mintegy 260 kisebb-nagyobb maradvány süllyedt el itt: 190 orosz, 52 amerikai, nyolc európai, hat japán és egy magáncég, a SpaceX űreszköze csapódott be. Az eddigi legnagyobb irányított megsemmisülés a 142 tonnás Mir űrállomás 2001-es lezuhanása volt. Az óceánba pottyanó űrszemét többsége elhasználódott műhold volt, de a tenger mélyére süllyedt számos kisebb űrállomás, üzemanyagtartály és teherűrhajó is. „Az űrhajóknak csak egy része éli túl a légkörbe való belépést” – mondta a BBC-nek Alice Gorman, az Adelaide Egyetem (Ausztrália) űrarcheológusa.
Míg az űreszközök kisebb részei látványos fényjelenség kíséretében elégnek, az üzemanyagrendszer elemei gyakorta túlélik ezt a folyamatot, amin nem lehet csodálkozni, hiszen ezek általában titánötvözetből, illetve rozsdamentes acélból készülnek szénszálas erősítéssel, amelyek ellenállnak a magas hőmérsékletnek.
Olykor hiba kerül a számításokba, és akkor máshova is kerül űrhulladék. 1979-ben lépett a légkörbe és esett darabjaira az amerikai Skylab űrállomás, amelynek töredékei az Indiai-óceánba és Ausztrália nyugati, ritkán lakott vidékére zuhantak. 2006-ban egy orosz kémműhold darabjai zúgtak el egy utasszállító gép közelében a Csendes-óceán felett. Az imént említett, 142 tonnás Mir űrállomás egyes elemeit a Fidzsi-szigetek strandjain találták meg.
Az űrtemető következő nagyméretű lakója várhatóan a nemzetközi űrállomás (ISS) lesz 2028 környékén. Ennek biztonságos megsemmisítése nem lesz egyszerű feladat, hiszen a létesítmény négyszer nehezebb a Mirnél. Az űrállomásnak ráadásul a kiterjedése is óriási, hiszen akkora, mint egy focipálya, így arra is figyelni kell, hogy a légkörben valószínűleg darabjaira hullik szét, ami megnehezíti a törmelék útjának kiszámítását.