Az információ morális, illetve elsősorban politikai alapokon való felügyelete mondhatni része a kínai történelemnek, a cenzúra intézményének tehát nagy hagyománya van a távol-keleti országban.
Több mint kétezer éve, a Csin-dinasztia idején még bevett gyakorlatnak számított a könyvégetés és a tudósok élve eltemetése, ez a „tradíció” pedig részben az ország újkori történelmébe is átöröklődött, a Mao Ce-tung (Mao Zedong) által kezdeményezett, 1966 és 1976 közötti kulturális forradalom idején legalábbis milliószámra dobálták máglyára a nemkívánatos eszméket tartalmazó irományokat.
Jelenet a Barátom, Róbert Gida című hollywoodi filmből
Fotó: Fórum Hungary
Bár a módszer napjainkra sokat finomodott, mostanáig megállja helyét az az állítás, miszerint a kínai cenzúra az egyik legszigorúbb az egész világon, a Kínai Kommunista Párt érdekeit sértő tartalmak terjesztésének megakadályozása pedig még az internet korában sem jelenthet akadályt Pekingnek.
Erre a célra fejlesztették ki ugyanis az Aranypajzs projektet, közismert nevén a kínai nagy tűzfalat, amely azt a célt szolgálja, hogy blokkolja a hozzáférést az olyan nemzetközi weboldalakhoz, mint például a Google internetes keresőrendszer, vagy a Facebookhoz és a Twitterhez hasonló közösségi portálok.
A társadalmi igények persze megkövetelik az effajta kommunikációs csatornák meglétét, ezt pedig Pekingben is pontosan tudják, éppen ezért minden nyugati vívmánynak elkészítették a kínai változatát: a kínai állampolgárok Google helyett tehát – egyebek mellett – a Baidu keresőportálon kutathatnak információ után, tweetjeiket a Weibo nevű oldalon oszthatják meg követőikkel, a Facebook helyett pedig ott a WeChat, ami valójában milliószor sokoldalúbb a Nyugaton ismert változatnál – a társadalom jelentős része például fizetésre is ezt az alkalmazást használja az „idejétmúlt” bankkártya vagy készpénz helyett.
A cenzúra azonban nem áll meg a nemkívánatos tartalmakat közvetítő, a Kínai Népköztársaság vagy személyesen Hszi Csin-ping kínai államfő érdekeit sértő honlapok blokkolásánál: a közösségi médiában sem lehet akármit megosztani, és a cikkekhez szúrt kommentárok sem biztos hogy átmennek a több mint kétmillió főt foglalkoztató cenzúragépezet rostáján.
A kínai cenzúrának az elmúlt években legnagyobb port kavart áldozatává pedig éppen a Nyugaton az egyik legártalmatlanabbnak tartott rajzfilmhős, Micimackó vált, a piros inges mesefigura ugyanis – sokak szerint – rendkívül hasonlít Hszi Csin-pingre. Micimackó 2013 óta van tiltólistán a távol-keleti országban, amikor is a felhasználók egymás mellé állítottak egy, a kínai államfőről és Barack Obama amerikai exelnökről készült fotót, azóta pedig milliószámra készült számos hasonló képábrázolás.
A karikatúra egyébként is rendkívül népszerű műfaj Kínában: számos olyan ábrázolás is született, amelyen Micimackó egy „Hatalom” feliratú mézesbödönt szorongat, és nagyon ragaszkodik hozzá – ám az éber kínai cenzúra azonnal megértette az üzenetet, és betiltotta a macit.
Micimackó tehát nem egyszerűen a gúnyolódás eszköze Kínában, sokkal inkább a Hszi Csin-Pinggel, illetve a hatalommal szembeni ellenállás szimbólumává vált. Valószínűleg ennek a következménye, hogy a Walt Disney legújabb családi fantasyfilmje, a Barátom, Róbert Gida bemutatását is betiltották az ázsiai országban.
A szigorú cenzúra pedig érdekes módon Nyugaton marketingeszközzé vált: kiadók és médiavállalatok tucatjai tüntetik fel a „Kínában betiltva” címkét egy adott kulturális terméken, azt remélve, hogy ezáltal a terméket a közönség érdekesebbnek találja.
