A szerző, Yves-Michel Riols szerint Pozsgay ahhoz a maroknyi reformerhez tartozott, akik megértették, hogy a status quo nem tartható tovább fenn Európa keleti felében, s ahogy Mihail Gorbacsov a Szovjetunióban, ő Magyarországon testesítette meg a kommunista párt számára a megújulást Kádár János végtelen uralkodását követően.
Pozsgay régi kommunista volt, a pártvezetéshez tartozott, de Gorbacsovhoz hasonlóan a stílusában szakított a pártfunkcionáriusok bürokratikus merevségével – hangsúlyozta a lap. Emlékeztetett arra, hogy Pozsgay köztársasági elnök szeretett volna lenni a szabad és független Magyarországon, azzal az egyértelmű céllal, hogy inkább irányítsa, mintsem elszenvedje a változást. Ehhez két tabut is megdöntött: kezdeményezte a többpártrendszert azzal, hogy jelen volt a Magyar Demokrata Fórum megalapításánál, majd elsőként mondta ki, hogy az 1956-os eseménysorozat nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés történt.
Az akkoriban a népszerűsége csúcsán lévő politikus kudarcát az okozta, hogy az ellenzék liberális szárnya semmiképpen nem akart lengyel mintájú átmenetet, azaz hatalommegosztást a korábbi kommunistákkal, s egy népszavazással elérték, hogy a köztársasági elnök közvetlen megválasztása helyett inkább parlamenti rendszer alakuljon ki – idézte fel a Le Monde.
A politikától fokozatosan visszavonuló Pozsgay „időnként feltűnt az utóbbi években is, s a Magyar Szocialista Pártban politizáló egykori elvtársai megdöbbenésére a volt kommunisták szemében fekete báránynak számító Orbán Viktor miniszterelnök jobboldali mozgalmát, a Fideszt támogatta, amely véleménye szerint egyedül képviseli a nemzeti érdekeket”.
Yves-Michel Riols úgy látja, hogy ez a kiállás nem annyira ellentmondásos, mint amilyennek látszik. Kisgazdák gyermekeként Pozsgay a lap szerint a kommunista párt tagjaként is érzékeny volt a nemzeti és szuverenista áramlatra, amely mélyen gyökerezik a vidéki magyar kultúrában. „Ezt a tendenciát ma Orbán Viktor testesíti meg, aki a vidéki Magyarország szóvivője kíván lenni a városi elittel szemben.” A szerző azt is megjegyezte, hogy a kormány közleménye, amelyben Pozsgayról azt írta, hogy „amikor egy nemzeti ügy szólította, félre tudta tenni a pártpolitikát”, szokatlan konszenzusos megszólalás egy olyan országban, amelyet még mindig megoszt a kommunizmus fájdalmas emléke.