Vakítóan színes. Így lehetne jellemezni Európa világhírű kikötővárosát, Rotterdamot. Itt valóban nincsen határa a képzeletnek, az embert szokatlan alakú és tarka épületek köszöntik a belvárosban, és még a tradicionális holland kerületekben is találunk egy-egy értelmezhetetlennek tűnő szobrot. Hollandia második legnagyobb városa nemcsak építészeti szempontból különleges, hanem az ország multikulturális fellegvára is egyben. A hatszázezres lakosság közel fele nem holland származású, vagy legalábbis olyan személy, akinek minimum az egyik szülője Hollandián kívül született. A rotterdami muszlimok száma szintén meghatározó, a nagyváros lakosságának 13 százaléka hű az iszlám valláshoz. Nem kell ismerni az adatokat ahhoz, hogy ráébredjünk: Rotterdam városa egy integrációs kísérlet. A központi pályaudvar közvetlen szomszédságában fekszik a holland China Town, pár sarokkal odébb pedig fejkendős lánycsapatok vásárolgatnak a méregdrága designerüzletekben. Persze így is könnyű felismerni az „igazi” hollandokat: magas és mosolygós emberek, akik a sztereotípiáknak megfelelően biciklin közlekednek. Mégis, a sok idegent látva nem csodálkozunk, hogy Ankara ide küldi a politikusait kampányolni, hiszen elképzelhető, hogy törökök tömegei élnek a kikötővárosban.
– Nem azzal van a baj, hogy török politikusok érkeznek Rotterdamba. Különbséget kell tenni a miniszterek és a „mezei” politikusok között. Akiket a rotterdami polgármester kitiltott, mind az ankarai kormány emberei, emiatt egyetértek a lépéssel – magyarázza a városháza tövében a 29 éves Tjalle. Az öltönyös férfi épp az egyik barátjával ebédel egy padon, de közben szívesen mesél a Hága és Ankara között kialakult helyzetről. Mosolyogva közli: nem véletlen, hogy Erdogan elnök Hollandiával szemben demonstrál erőt. – Mit gondolsz, Németországba berepítette volna a minisztereit a tiltás ellenére? Nyilván nem. Tisztában van vele, hogy mi, hollandok úgysem fogunk lépni. Mi tényleg a jófiúk vagyunk – mondja. Szendvicset majszoló barátja közbeszól: szerinte nem Hága külpolitikájával van baj, hanem az Európai Unió fellépése nem elég kemény. – Lebegtetik az uniós tagságot Törökország és Ukrajna előtt, csak nehogy Moszkva felé közeledjenek. A török elnök közben nácinak titulál egy alapító államot, de ez Brüsszelben nyilván senkit sem érdekel – fogalmaz a harmincas éveiben járó Jordie. A náci szónál a barátjára néz, majd összenevetnek.
Az Erdoganon poénkodó férfiakat később a választásokról kérdezem. Egyikük a fejéhez kap: elfelejtette, hogy holnap parlamenti választások lesznek Hollandiában. – Mindegy is, úgyis Ruttéra szavazok – nevetgél, de aztán elbizonytalanodik, mert eszébe jut az ugyancsak szimpatikus baloldali zöldpárt, a GroenLinks. Ismét vidám percek következnek, a férfiak mosolyogva arról mesélnek, hogy Hollandiában mindenkinek lehet egy kedvenc pártja: „Ezekben a percekben is fizetjük az Állatpárt képviselőit. Nekik az a dolguk, hogy az állatok érdekeit képviseljék a parlamentben.” Tjalle elkomolyodva hozzáteszi: jó dolog, hogy Hollandiában tradicionálisan sok párt alkotja a kormányt, hiszen nem következhet be túl nagy politikai átmenet. A férfi az Egyesült Államokat említi példaként, ahol szerinte Donald Trump porba döngöli Obama valamennyi intézkedését. Örülök, hogy szóba kerül az amerikai elnök, hiszen saját Trumpjukra emlékeztethetem a hollandokat. – Zseniális. Geert Wilders zseniális, de nem a jó értelemben – mondja az egyik öltönyös, majd elköszön, mert véget ért az ebédidő. Búcsúzóul még visszakiabál, hogy Rotterdamban úgysem találok Szabadságpárt-rajongókat, ahhoz ez a város túlságosan nagy és multikulturális.
A holland férfinak igaza lehet, a rotterdami fiatalok többsége valóban megvetően beszél Wildersről. Később azonban egy idős párba botlok, akik büszkén mesélik, hogy épp a Szabadságpárt vezérének helyi rendezvényére igyekeznek. A meglehetősen beszédes nyugdíjasok megkérdezik, hogy hallottam-e, mit művelnek itt a törökök, majd kifejtik, hogy Hollandiában csődöt mondott az integráció. Ők azért szavaznak Wildersre, hogy Hága a britek példájára mielőbb kilépjen az Európai Unióból, és vége legyen a mozgásszabadságnak. – Túl nagy az unió. Minek kellett felvenni Magyarországot, Romániát vagy Bulgáriát? – kérdezi az idős férfi. Elnevetem magam, és mielőtt megkérdezné, honnan jöttem, elköszönök tőlük.