A hatalmas bolygó gyűrűit először az itáliai Galileo Galilei figyelte meg 1610-ben, de nem tudta megmondani, mi lehet ez a különleges képződmény. 1655-ben a holland Christiaan Huygens vetette fel, hogy „a Szaturnuszt egy vékony, széles gyűrű veszi körbe, amely sehol nem érinti”. Húsz évvel később az olasz származású francia csillagász, Giovanni Domenico Cassini már azt közölte, hogy az övet több kisebb gyűrű és a köztük lévő rések alkotják – a legnagyobbat később Cassini-résnek nevezték el. A főleg kőzetekből, vas-oxidból és jégrészecskékből álló gyűrűk keletkezését két fő okkal magyarázták. Az egyik elmélet szerint a gyűrűk egyszer a Szaturnusz egyik holdját alkották, amelynek pályamagassága annyira lecsökkent, hogy a bolygó közelében az árapályerők miatt széthullott. A másik elmélet alapján a gyűrűk a Szaturnusz anyagát is szolgáltató csillagközi matériából jöttek létre, azaz nagyjából 4,5 milliárd évesek. Utóbbit elvetették, amióta tudjuk, hogy a Naprendszerünk egyik szimbólumának is tekintett gyűrűk viszonylag fiatalok – és nem tartanak örökké, ha hihetünk a legutóbbi mérésekből levont következtetéseknek.
A tavaly közzétett kutatási eredményekből az derült ki, hogy a gyűrűk mindössze néhány száz millió éve ékesítik a gázbolygót. A dinoszauruszok idején jöhettek létre, és egyre több a bizonyíték arra, hogy csillagászati léptékkel nézve hamarosan befejezik pályafutásukat. (Az emlősök az egyetlen csoport, amely a gyűrűk megjelenése után alakult ki. Minden más – a halak, a hüllők, a madarak, a növények – korábban fejlődtek ki.) Linda Spilker, a NASA Jet Propulsion Laboratory munkatársa szerint – akit a The New York Times idézett – szerencsés időszakban élünk, hogy láthatjuk a gyűrűket. Ezek nélkül csupán egy hatalmas, unalmas gázbolygó lenne a Szaturnusz.
A tanulmány készítői a Cassini űrszonda adatait használták fel. A Cassini – fedélzetén az európai Huygens leszállóegységgel – 1997-es indítása után 2004 nyarán áll bolygó körüli pályára. A Huygens 2005 januárjában szállt le a Szaturnusz legnagyobb – egyben a Naprendszer második legnagyobb – holdja, a Titan felszínére. A Cassini űrszonda 13 éven át keringett a gázóriás körül, míg végül tavaly szeptemberben megsemmisült annak légkörében. A Cassini méréseiből derült ki, hogy a döntően vízjégből álló gyűrűk anyagát beszippantja a hatalmas bolygó. „Másodpercenként másfél tonna jég hull a Szaturnuszba” – közölte James O’Donoghue, a NASA Goddard Űrközpont munkatársa. Feltételezve, hogy a gyűrűkből a bolygóra hulló jég mennyisége állandó, a Szaturnusz nagyjából 300 millió év alatt felfalja a gyűrűkben tárolt összes vizet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy semmi sem marad a bolygó körül. A gázbolygó ugyanis keringése során befogja az útjába kerülő törmeléket.
Ha a gyűrűk a Naprendszerrel lennének egyidősek, sokkal szennyezettebbek – s emiatt sötétebb színűek – lennének annál, amilyennek napjainkban látjuk – olvasható a NASA honlapján Jeff Cuzzi és Paul Estrada írása.
Jeff Cuzzi szerint a legtöbb tudós azt feltételezte, hogy kozmikus környezetünk viszonylag állandó, de éppen a Szaturnusz gyűrűi bizonyítják, ez nem így van.