„Háború idején amit az ellenség mond, az mindig propaganda, míg ami a mi oldalunkon hangzik el, az az igazság és tisztesség, az emberiség ügye és a békéért folytatott keresztes hadjárat” – fogalmazott egykor Walter Lippmann amerikai politikus-író. A történelem már többször is megmutatta, hogy a háborúkat a harcmező mellett az emberek fejében is vívják a vezetők, utóbbit azonban a meggyőzés eszközével.
De hogyan lehet háborúba vezetni egy országot?
„Az átlagemberek soha nem akarnak háborút, se az oroszok, se a britek, se a németek. De a vezetők döntenek a politikáról. Az embereket mindig egyszerű magukkal rángatni, legyen szó demokráciáról, fasiszta diktatúráról, parlamentről vagy kommunista vezetésről. A lakosság bármikor eljuttatható oda, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. Ez egyszerű: annyit kell tenned, hogy azt mondod nekik, megtámadták őket. A békét pártolókat pedig hazafiatlannak bélyegzed, akik veszélybe sodorják az országot. Ez minden országban működik” – fogalmazta meg Hermann Göring náci vezető az ijesztő taktikát, amelynek mai felhasználását számos konfliktuszónában ma is tetten érhetjük.
A propagandacsatornák a háborúk folyamán is kulcsszerepet játszanak az önigazolás és az ellenség démonizálása tekintetében.
„A konfliktusok lezárulta óta tudjuk, hogy az első világháború alatt a németek nem dobtak fel és nyársaltak fel szuronyokkal belga csecsemőket, a franciák pedig nem vájták ki a foglyul ejtett német katonák szemét” – idézi fel Harold Evans brit–amerikai újságíró a brit és a német sajtó háború alatti álhíreit a War Stories című könyvében.
De Evans közelebbi példákat is hoz, például az amerikai beavatkozással kapcsolatban az öbölháborúba.
„A Kuvaitba behatoló iraki katonák nem dobálták ki a koraszülött babákat az inkubátorokból, mint ahogy a londoni The Sunday Telegraph és a Los Angeles Times beszámolt róla. Mindez csupán a kuvaiti lobbi története volt Washingtonban, de komolyan befolyásolta a közvéleményt a háborúba való belépés előtt” – írja Evans. De a háborús propaganda már a szavak erejében is megfogható, nem véletlenül változtatták például az Egyesült Államokban az 1940-es években a hadügyminisztérium nevét védelmi minisztériumra, írja Aaron Delwiche brit professzor egy propagandát elemző írásában.
De ezek a csatornák a béke időszakában is működnek.
Sajtófotósok akcióban. Mindenkinek mást jelent
„Ami a totalitarizmusnak az erőszak, az a demokráciának a propaganda” – jegyzi meg találóan Noam Chomsky amerikai nyelvész-filozófus, utalva arra, hogy a nyugati demokráciákban a vezetés nem erővel kormányoz, hanem az emberek gondolkodását befolyásolva kontrollálja a cselekvést. Persze léteznek olyan médiumok, amelyek nyilvánvalóan bizonyos politikai vezetések által irányítottak.
A nyugati médiában gyakran említik az olyan orosz propagandacélokat kiszolgáló oldalakat, mint az RT, a WikiLeaks, az InfoWars vagy az American Lookout, néha joggal, máskor viszont erősen kérdéses az orosz szál létezése.
De a nyugati média ugyanezekkel az eszközökkel operál, a legnagyobb híroldalaknak is maguk felé hajlik a kezük.
Gondoljunk csak arra, hogyan keltette a hangulatot a CNN amerikai hírcsatorna tudósítása az öbölháború vagy a szíriai polgárháború során.
A propaganda új eszközei
A propaganda a hivatalos hírcsatornák mellett már a közösségi média segítségével is könnyen hatással van a közvéleményre. A szíriai Aleppó ostroma során például az egész világ együtt izgult a megtámadott városban élő hétéves kislány, Bana sorsáért, akinek életét a Twitter közösségi oldalon lehetett követni. Arra azonban kevesen tudták a választ, hogy a szír kislány hogyan tud tökéletes angollal írni, vagy hogy miért Nagy-Britanniában regisztrálták a Twitter-fiókját.
