Csaknem hét évtizeden keresztül a Kínai Kommunista Párt, még ha láthatatlanul is, jelen volt minden hálószobában.
Mao Ce-tung (Mao Zedong) 1949-ben kijelentette, hogy még több ember még erősebbé teszi az országot, s ennek jegyében a párt elvetette a születésszabályozás minden formáját, így természetesen betiltotta az abortuszt és a fogamzásgátlók forgalmazását.
Nők milliói követték euforikusan a Nagy Kormányos útmutatását, s Kína lakossága megkétszereződött. 1976-ban azonban Mao meghalt, a párt irányt váltott, s ezt néha elég brutálisan tette. 1979-ben Mao utóda, Teng Hsziao-ping (Teng Xiaoping) bevezette az egy gyermek politikát, s ennek jegyében nők millióit kényszerítették abortuszra és sterilizálásra. Nem csoda, ha drámaian esett a születési ráta.
Ma megint változik a kurzus, ugyanis az egykézés törvényszerű következménye a lakosság elöregedése, s ez egyre növekvő terhet rak a gazdaságra. Már 2013-ban lazítottak a szülési szigoron, s ez év elejétől végképp száműzték az egy gyermek politikát. A párt ismét lendületbe akarja hozni az embereket, immár szabad két gyermeket nevelni.
Egy a University College London által készített tanulmány szerint azonban a korlátozás feloldása rövid távon nem fogja előidézni a népesség számottevő növekedését, a hatás legfeljebb húsz év múlva lesz érezhető; addig tovább korosodik a népesség, és fogy a munkaerő.
Kínában 220 millió a 60 év felettiek száma, ez a teljes lakosság 16 százaléka, s a pekingi kormány becslése szerint a munkaképes lakosság 23 százalékkal esik 2050-ig – feltéve, ha megmarad a nők esetében az 55, férfiak esetében a 60 éves nyugdíjkorhatár.
Csakhogy sokan már egyáltalán nem akarnak második gyereket. Az egygyermekes modell immár elég mélyen beleivódott a kínai kultúrába és társadalomba, és senki sem gondolja, hogy a párt megmondhatja, az emberek mit tegyenek a hálószobában. Pedig buzdításban nincs hiány. Az összes tartomány hónapokkal meghosszabbította a régi, 98 napos szülési szabadságot, a falvakban pedig a pártbizottság által kiragasztott plakátok ösztökélnek a második gyermekre, például ezzel: „Feküdj le korán, ne kártyázz, s gyürkőzz neki a gyerekcsinálásnak!”
A Hupej (Hubei) tartománybeli Jicsangban (Yichang) pedig a túlbuzgó hivatalnokok a következő dörgedelmet tették közzé: „Teljesítsétek a párt felhívását, s maradéktalanul tegyetek eleget a két gyermek politikának!” Erre persze elszabadult a pokol a közösségi oldalakon, s a népek ekként háborogtak: „Nem mondhatjátok meg, mikor szüljünk és mikor ne, emberek vagyunk, nem disznók!”
A másik visszatartó tényező, hogy Kínában már egy gyermek felnevelése is jelentős anyagi terhet ró a szülőkre – legalábbis a nagyvárosokban.
Számos olyan gyerek van, akit 5 évesen, tehát még nagycsoportosan külön angolra, külön matekra és külön rajzra iratnak a szülei, csak hogy le ne maradjon a többi ovis mögött, s ne szégyenkezzen, illetve ne legyen önbizalom-hiányos az általános iskola első napjaiban.
Mert mi van akkor, ha a lurkó padtársa már folyékonyan beszél angolul, több ezer írásjegyet ismer, s kiválóan zongorázik? Később csak nőnek a terhek, a férj éves jövedelmének harmadát is elkölthetik az iskola utáni különórákra.
Ez anyagilag és szellemileg már most kimeríti a családot, hát még ha még egy gyermeket vállalnának?