Nem mindenki örült annak, hogy új szomszédok érkeznek Dzsibutiba. Elsőként érdemes megemlíteni az Egyesült Államokat, amely az egyetlen állandó bázisát Afrikában épp Dzsibutiban építette fel. A Camp Lemonnier bázison kívül több katonai létesítményt fenntart a kicsiny országban, a kínaiak pedig épp az egyik kisebb tábor mellé építették fel a saját kaszárnyáikat, hangáraikat, silóikat. Mivel nemrég megépült az Addisz-Abebától Dzsibutiig húzódó – kínai – vasútvonal, nem csoda, hogy az amerikaiak aggódnak. A lényeg ugyanis nyilván nem Dzsibuti.
Az állam a világ egyik legforróbb konfliktuszónájának szívében fekszik, ahonnan könnyen elérhető bármi, ami bombázható és bombázandó. Jemen mindössze húsz kilométer, nem véletlen, hogy Szaúd-Arábia is bázist épít Dzsibutiban. Etiópia a maga százmillió lakosával és rohanó gazdaságával kitörési lehetőséget akar a tenger felé, ezt pedig Dzsibutin keresztül meg tudja oldani, kínai vonaton, kínai kereskedők segítségével, kínai flotta használatával. Eritrea kettős játékot játszik, a koldusszegény és szigorúan iszlamista állam szíve pénzzel lágyítható meg, a csempészek általában arrafelé teszik partra az árut, hogy onnan szorgalmas utazók elvigyék a fegyvereket a különböző harcosoknak.
Dél-Szudán permanens háborúja egy kőhajításnyira dúl, ez amerikai érdekszféra, legalábbis egyelőre. Szomália nem létező állam, csak harcosok vannak, politikai tevékenység nemigen, a Vörös-tengeren pedig egymást érik a teherhajók, amelyek viszik a földgázt Európába, s a világ összes kincsét a megrendelőknek. Ott van Szíria, Irak, Irán, Izrael. Mind érdekeltek a regionális versenyfutásban, a háborúkban, amelyekben Kína egyelőre nem vesz részt különösen aktívan, de ez bármikor megváltozhat, sőt az állandó bázis megépítése azt mutatja, hogy meg is fog változni.
Peking szerint nem erről van szó, a kínai bázist azért nyitják meg, mert így tudják megvédeni a kalózoktól a kínai hajókat, emellett a békefenntartó műveletekhez nyújt logisztikai segítséget, elemzők viszont úgy vélik, ennél többre vágynak a kínaiak. Ha a bázis felépítése mellett az Egy út – egy övezet koncepcióra gondolunk, amely egy kínai központú nemzetközi kereskedelmi hálózat, akkor feltűnő lehet az eredetileg brit elképzeléshez való hasonlóság. Száz évvel ezelőtt a briteknek hasonló „gyöngysora” volt a világtengereken, kisebb-nagyobb államok, megállók, kikötők, amelyek biztosították a tengeri kereskedelmet az anyaország és a legtávolabbi vidékek között. Kína naponta nagyjából egymilliárd dollárnyi értékű árut szállít Európába, amely túlnyomórészt Dzsibuti előtt halad el, útban a Szuezi-csatorna felé.
Dzsibuti fontos, ezért rengetegen próbálják magukhoz édesgetni. Szaúd-Arábia milliárdokat ölt a dzsibuti szociális hálózat megerősítésébe, kórházakat, iskolákat, mecseteket épített, házakat a jemeni menekülteknek, tanárokat küldött a szegény országba. Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek ugyancsak öntötte a pénzt a jótékony célokra, még Szudán, a korábban Iránnal barátkozó, mára a szaúdiakhoz húzó roppant szegény állam is kórházat épített Dzsibutiban.
A valódi pénzt azonban az Egyesült Államok mellett Franciaország, Nagy-Britannia és a japánok adják a kis „katonaországnak”, nem beszélve arról, hogy az adott országok szövetségesei is rendszeresen megállnak misszióik során a dzsibuti kikötőben. Az ország elnöke Ismail Omar Guelleh, aki 1999 óta vaskézzel irányítja birodalmát, amióta nagybátyja, Hasszan Gouled Aptidon, az ország első elnöke őt nevezte ki örökösének.
Az első elnök 1977-től huszonkét évet töltött a hatalomban, a második könnyen lehet, hogy megdönti a rekordot.
A kincsesflotta
Cseng Hö (Zheng He) admirális a XIV. században a világ legnagyobb flottájának parancsnoka volt, és azelőtt felfedezte a Ming császárság számára a távoli nyugati tájakat, hogy Kolumbusz Kristóf megszületett volna. Cseng Hö flottájában mintegy 3500 hajó volt, egyesek 120 méter hosszúak és mintegy tízszer nagyobbak, mint a legendás Santa Maria. Az admirális bejárta a maláj és indonéz szigetvilágot, meglátogatta Indiát, járt Perzsiában, Mekkában, valamint Afrika szarvánál, Mogadisuban és a ma Kenyához tartozó Mombasában. Hazatérve Jongle császár meghallgatta a beszámolóját, és úgy döntött, nem kér a nagyvilágból. A kincsesflottát felgyújtatta, hogy soha többé ne halljon arról, mi történik a távoli földeken.