Dzsibuti elnöke, Iszmáil Omár Guelleh újabb öt évre hosszabbíthatja meg hivatali idejét a pénteken esedékes választásokon, amelyet több ellenzéki párt is bojkottál a voksolás tisztaságával kapcsolatos aggodalmak miatt. Az államfő 17 éve tartó egyeduralma szilárd politikai helyzetet teremtett a kis kelet-afrikai országban. A polgárháború azonban – a kontinens legtöbb államához hasonlóan – Dzsibutit sem kerülte el. A központi kormány elleni 1991-es lázadást azonban viszonylag hamar sikerült leverni. A harcok kitörése után három évvel aláírták a békeszerződést, amelyből csupán egy radikális csoport maradt ki, a fegyvert azonban már ők is jó másfél évtizede letették.
Dzsibuti a kelet-afrikai térség átlagához viszonyítva erős gazdasággal rendelkezik, és a konfliktusokkal teli régióban a stabilitás szigetét jelenti. Ez önmagában is értékes partnerré teszi az országot, ám elhelyezkedése geopolitikailag is kiemelt fontosságú. Dzsibuti észak-keleti partjai és Jemen dél-nyugati csücske között húzódik a mindössze alig 30 kilométeres Báb el-Mandeb-szoros, amely összeköti a Vörös-tengert az Indiai-óceánnal. A Perzsa-öbölből az Európába irányuló kőolajforgalom jelentős része az Afrikát és Ázsiát összekötő tengerszoroson keresztül zajlik. Dzsibuti partjai mentén naponta számos, összesen több mint hárommillió hordó fekete aranyat szállító tankerhajó halad el, ami stratégiai szerepet biztosít a mindössze 23 ezer négyzetkilométeres országnak.
Az ország speciális helyzetével a régióban és a világkereskedelemben egyaránt érdekelt államok is tisztában vannak, így számos nemzet külföldi katonai bázisának ad otthont. Az amerikai, a francia, az olasz és a japán fegyveres erők, a helyi vezetéssel kötött középtávú, általában szinte automatikusan megújuló szerződések alapján állandó jelleggel állomásoztatnak csapatokat Dzsibutiban. Az USA legnagyobb afrikai katonai bázisán, Camp Lemonnierben több ezer tengerészgyalogos teljesít szolgálatot.
A dzsibuti vezetés azonban nemrégiben egy új szereplőnek tette lehetővé katonai egységek telepítését, ami komoly érdeksérelmekhez is vezethet. Peking tavaly jelentette be, hogy Dzsibutiban hozza létre első hivatalos tengerentúli katonai bázisát. Kína már régóta jelentős befektetésekkel rendelkezik Afrika-szerte, amelyeket ezután katonai erővel is képes lehet megvédeni. Dzsibuti a kínaiak afrikai kapujaként is szolgálhat a közeljövőben, hiszen a pekingi vezetés egy új kikötő építését és több tízmilliárd dolláros infrastrukturális fejlesztést vállalt. Az etióp fővárost és Dzsibuti fő kikötőjét összekötő hatszáz kilométeres vasútvonalát a tervek szerint már idén átadják. A kínai ambíciók azonban messzebbre mutatnak. A dél-szudáni kőolajkutak hálózatba kapcsolásával hamar nyereségessé válhat a befektetés.
Az USA fokozott figyelemmel kíséri Peking afrikai előretörését. A dzsibuti elnök Kína-barát politikája komoly feszültségeket okoz a viszonyban. A védelmi miniszter és a külügyi tárca vezetője nyíltan kritizálta a kis kelet-afrikai ország vezetőjét. Az Egyesült Államok azonban óriási tengeri flottája ellenére a dzsibuti szárazföldi bázis fenntartására is rá van utalva regionális érdekei biztosításához.
Francia Szomáliföld
Dzsibuti 1977-ben függetlenedett a francia gyarmati uralom alól egy egyöntetű eredményt hozó népszavazást követően. Az elszakadáspárti tábor vezéralakja, Hassan Gouled Aption megválasztását követően 22 évig vezette az országot. 90 éves korában bekövetkezett halálát követően unokaöccse, a jelenlegi elnök, Iszmáil Omár Guelleh vette át a hatalmat. Dzsibuti számos nemzetközi szervezet mellett az Afrikai Unió és az Arab Liga tagja. Az ország 800 ezer fős lakosságának túlnyomó többsége az iszlám szunnita ágát gyakorolja. A népesség csaknem kétharmada etnikailag szomáli származású, míg a fennmaradó rész afar nemzetiségű.