Mi történt előtte?
Amikor 2008 november első napján megindult a magyar karaván Dunaszerdahelyre, a DAC-Slovanra, még híre-hamva sem volt a mostani csodaszép MOL Arénának, a klub rendezett anyagi hátterének, és az akkoriakhoz képest mára lényegesen kiegyensúlyozottabbnak mondható kétoldali államközi kapcsolatoknak.
Akkoriban a rossz emlékű Ján Slota is komoly politikai tényező volt, aki a mostanában hallott legvadabb ukrajnai sértésekhez hasonló módon provokálta a magyarságot, létezett egy Malina Hedvig-ügy, és még előttünk volt Sólyom László köztársasági elnök 2009-es furcsa visszafordulása a komáromi híd felénél.
A futballszurkolók pedig az 1992-es téglamezei pogromra emlékezhettek, amikor maszkos szlovák kommandósok ütötték a Slovan elleni BL-selejtezőre kilátogató ferencvárosi drukkereket, akik bent a lelátón semmilyen okot nem szolgáltattak erre. („Természetesen” az UEFA ennek ellenére a magyar klubra is tetemes büntetést szabott ki, amit a szurkolók segítségével fizettek vissza. A visszavágón pattanásig feszült volt ugyan a hangulat, de botrány nem lehetett, lévén a Slovant egy, azaz egy szlovák szurkoló kísérte el, ő élete végéig szóló ingyenbérletet kapott jutalmul a legismertebb szlovák klub vezetőségétől.)
A 2000-es évek végén több olyan edzőmeccs is botrányba fulladt, amikor magyar és szlovák csapatok játszottak egymással. Nem egészen egy évvel az ominózus dunaszerdahelyi találkozó előtt játszottak egy felkészülési mérkőzést a városban, ahol több ferencvárosi drukker is elutazott a DAC-ot biztatni. Az akkori politikai helyzet végett a rigmusok és a transzparensek erősen átpolitizáltak voltak a találkozón, amelyet végül nem is játszottak végig. Itthon ez szinte nem is volt hír, ám a szlovák média nagyon felkapta az esetet, így amikor kilenc hónappal később sor került az emlékezetes novemberi találkozóra, odakint még bőven a fejekben volt az a meccs.
Nem sokkal a DAC-Slovan előtt volt két 90 perc, ami szintén az előzményekhez tartozott. A DAC augusztusban a másik nagy riválist, a nagyszombati Spartak Trnavát fogadta. A Spartak szurkolóiról tudni kell, hogy a Slovannál is fanatikusabb drukkereik és komoly huligánbrigádjuk van, amely akkor Dunaszerdahelyen is akciózott: egy pályára berohanó rendbontó elvette a helyi szurkolók egyik magyar zászlóját. Ezt egy magyar drukker nem hagyta annyiban, utána futott, s végül visszaszerezte az ereklyét.
A legfontosabb előzmény – és ehhez az égvilágon semmi köze nincs semmilyen etnikai ellentéthez – két héttel november 1. előtt történt. Ekkor világbajnoki selejtezőn fogadták a szlovákok a lengyeleket, a pozsonyi meccsen pedig hatalmas balhé tört ki. Egy jelenkori átlagos európai stadionban már nehezen elképzelhető jelenetek játszódtak le, az elszabadult indulatokat – és a lengyel huligánokat – pedig nem tudták kezelni a szlovák rendőrök.
Ünnepre számítottak, nem az lett a vége
A fentiek tudatában készültek tehát a szlovák rendőrségnél a találkozóra, amelyről azért lehetett sejteni, hogy feszült hangulatú lesz majd.
Magyarországról is sok ezren indultak meg, hogy biztassák a DAC-ot, és a városban is nagyon sokan voltak kíváncsiak a nagy meccsre. Már a határon állig felfegyverzett hivatalos szervek állították meg az autókat, és vizsgálták át azokat.
A stadionba bejutáskor már látni lehetett, hogy telt ház várja majd a csapatokat, ugyanakkor már jöttek a hírek: a vendégszurkolók egy csoportja összecsapott a rendőrökkel.
A stadionban ünnepi hangulat fogadta a csapatokat, magyar és a DAC színeit jelentő sárga-kék zászlók lengtek mindenütt, a szektorokban egymás mellett álltak a különböző magyar klubok szurkolói, ferencvárosi, újpesti, nyíregyházi, diósgyőri rajongók együtt buzdították a dunaszerdahelyieket.
Az egyik alapvonalhoz közeli szektorban gyülekeztek a magyar ultrák, mellettük a szlovák rohamrendőrök. Amint egyre telt a stadion, a rendőrök egyszer csak megfogták a felszerelésüket, és a szektor egy részéről visszavonultak, így helyet csináltak a később érkezőknek. Még ezzel együtt is biztonságban el voltak választva egymástól a DAC és a Slovan drukkerei. A magyar szurkolók ekkor még megtapsolták a szlovák rendőröket gesztusukért…
A rendőrattak kronológiája
A meccs elkezdődött, és gyorsan kiderült, a pályán nem lesz sok esélye a DAC-nak, a Slovan sokkal komolyabb játékerőt képviselt, és meg is nyerte végül a találkozót. A szurkolók persze hangpárbajt vívtak, zrikálták, időnként sértegették egymást, de semmi kirívó nem történt ahhoz képest, ahogyan akkoriban egy feszültebb hangulatú futballmeccs zajlott.
Nem sokkal a kezdés után, az addig nyugalomban pihengető szlovák rendőrök váratlanul felkapták magukra a sisakot és ütőfegyvereiket – mint később kiderült, a legtöbbjüknél vipera volt – és elindultak a magyar szurkolók szektorának legalján. Ám mivel az tele volt, elég nehezen vágtak utat maguknak, fizikailag is kontaktusba kerültek velük, ahogy arrébb kellett terelniük a meccs miatt már felhevült ultrákat.
Az odamenet még teljesen békésen telt, ám amikor visszafelé jöttek, már egyre több beszólás hangzott el a felek között, az ultrák és páran a rendőrök közül már mutogattak egymásnak. Az egyik rendőr, mint ahogy évekkel később a dzsihadistáktól láttuk, az ujját a nyaka előtt elhúzva fenyegetőzött. Végül az összes rendőr átkelt a magyar szektoron anélkül, hogy tettlegességre került volna sor.
Mindez azért volt elsősorban furcsa, mert semmi látható értelme és célja nem volt annak, hogy a rendőrök keresztülverekedjék magukat a magyar ultrákon, mert ahogy átmentek, azonnal fordultak is vissza, anélkül, hogy bármilyen intézkedés történt volna. Utólag persze könnyű volt kiokoskodni, hogy ez valamiféle teszt, erőfelmérő, provokáció volt.
Ezután azért minden remény meg volt arra, hogy továbbra is békében folytatódjon a találkozó, ám nem így történt. A már harci felszerelésben maradó rohamrendőrök egyszer csak megindultak, és válogatás nélkül ütöttek-vágtak mindenkit, akit értek.
Mivel a szektorból csak egy vékony átjárón lehetett volna egyetlen irányban távozni, az pedig a hatalmas tömeg miatt bedugult, így az ott tartózkodók csapdába kerültek: nem volt menekülési útvonal, a rohamrendőrök pedig egyre beljebb verték magukat az embertömegen, ráadásul a pályára vezető menekülőkaput is elzárta egy másik rendőrosztag.
A legnagyobb támadóerőt a szektor aljára koncentrálták, ahol egy menekülni nem tudó, egymást is összenyomó embermassza próbálta magát távol tartani a szlovák viperák elől. A verés percekig eltartott, már nyilvánvaló volt, hogy senki nem támad a rendőrökre, mégis lesújtott a vipera. A szektor felsőbb régióiba is jutott rohamrendőr ott is ütöttek, akit csak értek. Végre abbamaradt a rémálom, visszavonultak a rendőrök, akik ki is mentek a stadionból, és a szemközti edzőpályán elfeküdve, izzadtan fújtatva pihenték ki az őket fizikálisan láthatóan megviselő magyarverést.
A szektorban a rendőröket felváltották a mentők, akik számos áldozatot kellett, hogy kezeljenek súlyos sérüléssel. Több tucatnyi sérült volt, számos csonttörés történt. Ám többről is szó volt: néhány szerencsétlenül járt szurkolót be kellett vinniük a pályára, és ott látták el őket. Hosszú percekig tartott, amíg foglalatoskodtak a sérültekkel, valakit újraélesztettek, majd többeket is letakarva vittek el. Az ott lévő szurkolók a meccs végéig úgy hitték, hogy egy, vagy két halottja volt a brutális rendőrattaknak.
Bizonyos értelemben ez sajnos igaz volt: egy dunaszerdahelyi fiatalembert valóban újra kellett éleszteni, mint később kiderült, ő maradandó sérüléseket szenvedett. A 18 éves Krisztián élete első futballmeccsére ment ki barátaival.
Dühödt és nyomott hangulatban telt a délután további része, mindenki a híreket leste, mi van a sérültekkel, tényleg meghalt-e valaki, vagy sikeres lett az újraélesztés. Akkor még nem volt elterjedve az okostelefon, így eléggé ellentmondásos hírek érkeztek. Mi, anyaországról érkezettek keveset beszéltünk, kerestük a felvidéki testvéreink társaságát, akik felhevült állapotban ecsetelték, milyen volt magyarnak lenni 2008-ban Szlovákiában. Szerintük egyébként a szlovák rendőrség húzása volt az is, hogy számos magyar származású rendőr is volt azok között, akiknek rá kellett támadniuk a magyar szurkolókra.
A szörnyűség pozitív következményeket is eredményezett
Ahogy az 1992-ben történt, természetesen ezúttal is „ügy” lett az esetből. Külföldön nem nagyon érdekelt senkit sem egy szlovák bajnokin történő csetepaté, de a magyar és a szlovák kormánynak foglalkoznia kellett vele. Akkoriban Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök Magyarországon, és túl nagy kiállásra nem számított tőle senki, ám annyit neki is el kellett ismernie: nem látszik semmi a felvételeken, ami miatt ekkora erővel kellett volna közbeavatkoznia a szlovák karhatalomnak.
A túloldalról a magyar drukkereket tették felelőssé, válaszul tüntetést szerveztek a szlovák nagykövetség elé. Ahogy ilyenkor lenni szokott, végül egyre ritkábban került elő a téma, a két ország vezetői, egyre kevesebbet nyilatkoztak az esetről. Lassan a magyar média is elengedte a történetet, egyre kevesebbszer idézték fel a dunaszerdahelyi támadást.
Szlovák részről váltig állították, hamarosan közzéteszik a bizonyító erejű videót, hogy mi indokolta a támadást, de akik kint voltak a mérkőzésen, azok pontosan tudták, ilyen sose lesz, mert nem volt semmi, amire hivatkozni tudnának. Természetesen nem is került elő soha ilyen felvétel.
Voltak olyan hangok, amelyek azt kérdezték, miért hagyta magát ilyen könnyen a magyar kemény mag. Részben azért, mert akikre rátámadtak, azok nagy többségében nem verekedni, hanem – még ha fanatikusan is – de szurkolni mentek, s ne feledjük, a támadás számukra teljesen váratlanul jött. Másrészt mivel nem volt menekülési lehetőség, csak a rendőrök testén át vezetett volna az út. Ha a támadó szlovák rohamrendőrök ellenállást, netán visszatámadási szándékot észleltek volna a „darálóban”, teljesen biztos, hogy több magyar halottat is követeltek volna a történtek.
A szörnyű élmény azonban ezúttal is hozott pozitív következményeket. Sokakat megráztak a történtek, olyanokat is, akiktől teljesen idegen a futball világa. A magyarok elleni támadás ezúttal is az összetartozás élményének erősödését hozta az erre fogékony lelkekben.
A Honvéd barátságos mérkőzésre hívta meg nem sokkal később a dunaszerdahelyi együttest, a találkozó pedig egyfajta magyar népünnepéllyé vált. A különleges hangulatú találkozón megint csak nem számított a klubhovatartozás, újra egymás mellett lengtek a csapatok zászlói. Való igaz, az emelkedettség mellett felhangzott több olyan rigmus is, mely Szlovákiát szidta, de ebben az esetben komoly rosszindulat kellett ahhoz, hogy valaki csak ezeket a hangokat hallja ki a tömegből. Persze, hogy volt ilyen médium is.
A magyar bajnokságra nézve még annyi hozadéka volt a történteknek, hogy onnantól a mérkőzések addig soha még nem tapasztalt, kimondottan baráti szellemben zajlottak, senki még csak nem is zrikálta a másikat. No, mindez csak a téli szünetig tartott.
Arra a kispesti gálatalálkozóra meghívták Krisztiánt is, a súlyosan sérült magyar fiút, akinek műtétjének költségére számos magyar drukker utalt pénzt. Az újságírók persze vele szerettek volna interjút készíteni a leginkább, de ő csak néhány szót szólt, a jelenléte volt a fontos.
Tíz év nagy idő, a futballban is. Akkor egy frissen feljutott, a kiesés ellen küzdő, nehéz anyagi körülmények között vergődő DAC várta ellenfelét romos stadionjában. Ma már régen nem az akkori indiai tulajdonos, hanem Világi Oszkár áll a csapat élén, a klub rendezett körülmények között készülhet, élcsapatnak számít, kijutott a nemzetközi porondra, s nem utolsó sorban felépülhetett a modern MOL Aréna, ahonnan már időnként a Slovan is vesztesen távozik. Nem a viperák puffanása hallatszik, hanem a Nélküledet éneklik a stadionba kilátogatók.
Mindezt, aki ott volt 2008. november 1-jén Dunaszerdahelyen, biztos, hogy igazán tudja értékelni. De talán nem csak ők.