Nyolcvan évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Jorge Mario Bergoglio, az első újvilági pápa, aki jezsuita szerzetesként, de a ferences egyszerűség ideáját követve teljesen új oldalról közelítette meg a legmagasabb tisztséget a római katolikus egyházban, s vált egyszerre médiasztárrá, általánosan rajongott vezetővé és megosztó személyiséggé. Az argentin pápa mindössze kilenc évvel fiatalabb elődjénél, XVI. Benedeknél, aki 2013-ban döntött úgy, hogy inkább teológiai munkásságának szenteli hátralevő éveit, és átadja az egyház vezetését egy fiatalabb és energikusabb embernek. Benedek pápa nem volt a média kedvence, nem is tudta úgy kezelni a világi sajtót, mint elődje, II. János Pál pápa, és messze elmaradt ebben a tekintetben utódjától, Ferenc pápától, aki megnyilvánulásaival, vidám természetével és néha meghökkentően világias kijelentésével szakított az egyházi vezetők jellegzetes, visszafogott viselkedésével. Ferenc pápa teológiai szempontból semmit nem változtatott, az egyház tanításai természetesen az ő idejében is változatlanok, de a megközelítése nagyon egyedi és nagyon XXI. századi. Az ő szemében az egyház nem az a nagy közösség, amelynek tagságát ki kell érdemelni, hanem Isten irgalmasságát és szeretetét állítja a középpontba, amely mindenkire érvényes, függetlenül az adott személy tevékenységétől.
Új, fiatalos szemléletet hozott az argentin egyházfő
Éppen a média tette Ferenc pápát olyan „sztárrá”, mint egy filmszínészt vagy híres vállalkozót, politikust, ő pedig épp az általa vallott nyitottsággal vállalta ezt a szerepet, és nagyon sok olyan kijelentést tett és tesz, amelyek a katolikus hívek szemében is alkalmanként visszatetszést keltenek. Ilyen például a homoszexuálisokkal kapcsolatos véleménye, mikor azt mondta, a keresztényeknek bocsánatot kellene kérniük tőlük, mert a perifériára szorították őket, vagy a súlyos politikai konfliktusokban is oldalt választ, támogatva a bevándorlási hullámmal érkező elesetteket vagy a szíriai háború áldozatait. Ebben az esetben is a média egyszerűsítő szóhasználata okoz problémát, Ferenc pápa ugyanis a szeretet és elfogadás előtérbe helyezésével azt hangoztatja, a menekülteknek minden esetben segíteni kell, és a sokat szenvedett aleppói áldozatok is megérdemlik a védelmet. Ez akkor is igaz, ha a valóságban mindkét esetben megvalósíthatatlan a kérés, hiszen a menekült és az ügyeskedő, esetenként gyilkos szándékkal érkező bevándorló között külsőleg semmi különbség nincs, ahogy megkülönböztethetetlen egymástól az az aleppói lakos, akit kibombáztak a házából és az, aki előtte valamely radikális szervezet kötelékében sorozatos gyilkosságokat hajtott végre. Ugyanakkor épp a média felerősödött befolyása miatt a Ferenc pápa által közvetített kép az egyházról jelentősen módosult a benedeki érához képest, amelyet a jórészt konzervatív európai hívek nehezen tudnak elfogadni.
Csakhogy nemcsak Ferenc pápa retorikája változott meg, de az egyház is inkább a harmadik világban terjed, a súlypont pedig Rómától távol, Dél-Amerikában, Afrikában található, ha a hívek számát és elkötelezettségét tekintjük. Európa egyházi szempontból egyre inkább missziós területté vált, ahol újra meg kell találni a vallásosságot, az erkölcsösséget. Többek között erről is szólt a nemrég befejeződött irgalmasság éve, a korábban elfordult hívek visszafogadásáról és a szeretetközösség megerősítéséről, amely azzal is járt, hogy az abortusz bűne alól is feloldozhatják az ebben vétkezőket a papok mostantól fogva.
