1930.: Helmut Josef Michael Kohl a dél-németországi Ludwigshafenben konzervatív, katolikus családban látta meg a napvilágot április 3-án.
1945.: A második világháborúban bátyja életét vesztette, őt is behívták a hadseregbe, de a harcokban már nem kellett részt vennie. Mint később fogalmazott, ezt a kései születés kegyének köszönhette.
1947.: Tizenhét éves korában belépett a Kereszténydemokrata Unióba (CDU). Egyetemi évei alatt is aktív párttag volt. Frankfurtban jogot, Heidelbergben történelmet és államtudományokat hallgatott.
1960.: Elvette feleségül Hannelore Renner. Két fiúk született.
1969.: Megválasztották Rajna-vidék-Pfalz miniszterelnökévé, 39 évesen ő volt a legfiatalabb politikus, aki ezt a tisztséget betöltötte. Reformerként tartották számon, az oktatásra helyezte a hangsúlyt, és megtiltotta többek között az iskolai fenyítést.
1976.: A CDU és testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (CSU) kancellárjelöltje lett. A szövetségi parlamenti választásokon a szavazatok 48,6 százalékát szerezte meg, de hiába nyert, fennmaradt a szociáldemokrata–liberális koalíció. Kohl ezután lemondott tartományi miniszterelnöki tisztségéről és a CDU/CSU-frakció vezetője lett a Bundestagban.
1982.: Helmut Schmidt kancellár koalíciója súlyos gazdaságpolitikai nézeteltérések miatt felbomlott, Kohl szövetségre lépett a liberális FDP-vel, kancellárrá választották, 1983-ban pedig megnyerte a választásokat. A kancellári tisztségben eltöltött tizenhat év során a német gazdaság töretlenül fejlődött, de pályája nem volt mentes a politikai botrányoktól.
1984.: Francois Mitterrand francia elnökkel kezet fogott a verduni csata helyszínén. Kettejük együttműködése az európai integráció motorjának bizonyult. Ugyanebben az évben Kohl volt az első kancellár, aki Izraelben, a kneszet előtt beszédet tartott.
1985.: Fogadta Ronald Reagan amerikai elnököt, aki ellátogatott a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborban és a nyugat-németországi Bitburgban, a második világháborúban elhunyt amerikai és német katonák temetőjébe, és ezzel szimbolikus lépést tett a transzatlanti kapcsolatok erősítése irányába.
1987.: Kohl fogadta Erich Honeckert. Ő volt az NDK első olyan vezetője, aki látogatást tett az NSZK-ban.
1988.: Francois Mitterand francia elnökkel együtt a Charlemagne-díjjal tüntették ki a francia–német kapcsolatok szorosabbá tételéért.
1989.: Kohl bonni hivatalában fogadta Mihail Gorbacsovot, a Szovjetunió elnökét, akinek azt mondta: „Sokan reménykedve tekintenek az ön látogatása elé. Az ön országában és a miénkben is”. Néhány hónappal később leomlott a berlini fal. Kohl tízpontos tervet vázolt fel Németország újraegyesítésére vonatkozóan. A német túlerőtől és nacionalizmustól tartó szövetségeseit igyekezett megnyugtatni: „Mi, németek, tanultunk a történelemből. Békeszerető, szabadságszerető nép vagyunk”. Oroszlánrészt vállalt az egyesülés végrehajtásában, a nagyhatalmak megnyerésében.
1990.: Moszkvában garanciákat kért és kapott Gorbacsovtól, hogy a Szovjetunió nem avatkozik bele a német újraegyesülési folyamatba, amely még abban az évben meg is történt.
1992.: Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét.
1998.: Véget ért tizenhat évig tartó kancellársága, amely a leghosszabb volt Otto von Bismarck vezetése óta. A szövetségi választásokon a szociáldemokraták és a Zöldek szövetsége győzött.
1999.: A CDU-t illegális pénzadományok felhasználásával vádolták meg, amit később Kohl beismert. Politikai karrierje a végéhez ért. A CDU megfosztotta tiszteletbeli párttagságától, majd parlamenti képviselői helyét is kénytelen volt feladni.
2001.: Felesége, Hannelore, aki gyógyíthatatlan fényallergiában szenvedett, öngyilkosságot követett el.
2008.: Feleségül vette jóval fiatalabb barátnőjét, Maike Richtert. A hírek szerint újdonsült neje miatt megromlott a kapcsolata fiaival és életrajzírójával, Heribert Schwannal. Komoly koponyasérülést szenvedett, tolókocsiba kényszerült, beszéde nehezen volt érthető, de szellemileg teljesen friss maradt.
2011.: Megkapta a Henry Kissinger-díjat a transzatlanti kapcsolatok erősítését célzó erőfeszítéseiért. Bill Clinton volt amerikai elnök úgy jellemezte, mint „a legfontosabb európai államférfi a második világháború óta”.
