Ha a franciák nem bíznak bennem, azt hiszi, folytatni tudnám a politizálást? Nos, a válaszom az, hogy nem – mondta Nicolas Sarkozy. A francia politikus ezt 2012. március 11-én jelentette ki az RMC rádióadónak adott interjúban, azelőtt, hogy a franciák eldöntötték, nem folytathatja a jobboldali elnök az ország irányítását, helyette Francois Hollande lesz a következő államfő. Tegnap, az elnökjelölti előválasztáson elért, bukással egyenértékű harmadik helye után a magyar származású politikus újfent elmondta ugyanezt, jelezvén, nem sikerült a visszatérése a politikai életbe, Francois Fillon és Alain Juppé legyőzték, így számára már nincs tér a politikában.
Pedig a francia ötödik köztársaság rendszerszintű problémáit kevesen ismerik annyira jól, mint ő, és személyes karizmája is feljogosítaná, hogy folytassa a harcot. A párizsi születésű Sarkozy mint Neuilly-sur-Seine polgármestere kezdte a közszolgálatot, a posztra úgy kerülve, hogy Charles Pasqua későbbi belügyminiszter őt kérte meg a kampánya megszervezésével. Sarkozy 1983-tól 2002-ig volt a tehetős, Párizs melletti település első embere, s vált a rettenthetetlenség szimbólumává, amikor egy óvodában gyerekeket túszul ejtő férfival személyesen tárgyalt. Az önmagát H. B.-ként, azaz Emberi Bombaként nevező Eric Schmidt nevű terroristát végül a rendőrség speciális alakulatai lőtték le, az összes óvodást kimentették, köztük többet maga a fiatal polgármester, aki egy csapásra a tévék sztárjává vált.
1993-tól két éven át Édouard Balladur kormányában volt pénzügyminiszter, s bár egyértelműen Jacques Chirac embere volt, amikor döntésre kényszerült, ő Balladur elnökjelöltségét támogatta. Rossz lóra tett, ugyanis Chirac lett az elnök 1995-ben, ő elveszítette az „öreg” jóindulatát és a pénzügyi tárcát is. 1997-ben a parlamenti választásokon veszített a jobboldal, a vezető lemondásával Sarkozy lett a Tömörülés a Köztársaságért (RPR) nevű, azóta számos alkalommal átnevezett párt első embere, hogy hatalmasat bukjon a két évvel későbbi EP-választásokon, és búcsút mondjon a pártelnöki posztnak. 2002-ben azonban mégis ő lett a belügyminiszter Jean-Pierre Raffarin kormányában, Jacques Chirac elnöksége idején, de az egykori hátba döfést az évek nem feledtették el. Két év múlva pénzügyminiszter lett, és megcélozta az akkor már Unió a Népmozgalomért (UMP) névre hallgató párt elnöki posztját, mikor Alain Juppé lemondott. 2005-ben az UMP elnökeként foglalta el ismét a belügyminiszteri posztot Dominique de Villepin kormányában, s ebben a minőségében vezényelte le a külvárosi zavargások elleni fellépést, számos támogatót és ellenséget szerezve magának.
2007-ben Ségolene Royalt, jelenlegi energiaügyi minisztert, Francois Hollande államfő akkori élettársát és négy gyermeke anyját győzte le az elnökválasztáson. Öt év múlva, 2012-ben nagy reményei voltak, hogy megtarthatja a bársonyszéket, de Hollande-dal nem bírt, aki saját korábbi élettársát győzte le a szocialisták előválasztásán.
