A Moszkva és Ankara közötti viszony alig több mint egy hónapja vált igazán feszültté, miután a török légierő november végén lelőtt egy orosz Szu–24-es vadászbombázót az ország légterének megsértése miatt. Bár a szembenállás ekkortól vált csak igazán láthatóvá, Oroszország szíriai intervenciója óta súlyos érdekellentét feszül a két állam között. Moszkva az Aszad-rendszer pártján áll, ám ez Ankarát mindaddig nem zavarta, amíg az oroszok saját erőikkel nem avatkoztak be a polgárháborúba, jelentősen megváltoztatva az erőviszonyokat. Törökország elsődleges érdeke, hogy szunnita többségen alapuló, törökbarát, demokratikus berendezkedés alakuljon ki déli szomszédjában. Aszad elmozdítása nélkül ez lehetetlen, amibe viszont az oroszok nem fognak beleegyezni.
Bár Törökország az ötvenes évek óta a nyugati szövetségi rendszer meghatározó tagja, az utóbbi időszakban gyakran egyensúlyozott Moszkva és Washington között, ügyesen kihasználva a hintapolitikát mindkét oldalon. Az európai integrációs kudarcokat követően Ankara önállósodni kívánt, és elkezdett a Balkánra, valamint a Közel-Keletre fókuszálni. A saját úton való haladás első lépéseihez azonban még a leginkább eltökélteknek is segítségre van szükségük. Törökország éveken keresztül Moszkvában látta a nyugati szövetségi rendszerrel szembeni ellenpólust. Az oroszokkal való kapcsolatok építése abszolút tudatos volt török részről. Recep Tayyip Erdogan és Vlagyimir Putyin számos eseményen parolázott baráti egyetértésben, ezért talán nem is csoda, ha az orosz államfő hátbatámadásként értékeli az ankarai széljárás hirtelen változását. Ám a török külpolitikát ismerve valószínűtlen, hogy egy meggondolatlan döntés vezetett a Moszkvával való szakításhoz. A gép lelövése szimpla figyelmeztetésnek túlságosan erős lett volna. Mivel az érdekek már nem vágtak egybe, és középtávon sem volt elképzelhető ezek közeledése, Ankara jobbnak látta lazábbra fűzni a szálakat. Ugyanez történt Izrael esetében is 2009-ben. A korábbi szoros barátság komoly gátja volt a törökök közel-keleti térnyerésének, így rövid úton leírták Izraelt, amit a Gázába tartó flottilla incidense tökéletesen eladhatóvá tett az otthoni és a nemzetközi közönségnek is.
Az Oroszország és Törökország közötti érdekütközés geopolitikai szempontból nézve triviálisnak tűnhet, amit az utóbbi egy évtizedben tapasztalható baráti viszony sem tett zárójelbe. Az elmúlt évszázadok során háborúk sora zajlott a felek között befolyásuk kiterjesztéséért. Az erőpróbák klasszikus színterei ma is visszaköszönnek, ám a korábbiakhoz képest Moszkva már új, Ankarának sokkal kényesebb területeken is képes a beavatkozásra.
Az egyik legismertebb ütközőzóna a két állam között a Kaukázus térsége. Törökország északkeleti határa mindössze pár száz kilométerre van Oroszországtól. Moszkva szinte megingathatatlan befolyással rendelkezik a régióban, még Törökország testvéri állama, a többnyire a saját útját járó Azerbajdzsán tekintetében is. Az oroszok fő bástyája Örményországban található, ahol jelentős katonai erőket állomásoztatnak. Jereván Moszkva támogatása hiányában nagy valószínűséggel búcsút mondhatna az örmény etnikai többségű Hegyi-Karabahnak, amely a Szovjetunió széthullását követően véres háborúban szakadt ki Azerbajdzsánból, ám a nemzetközi közösség a mai napig nem ismeri el a terület önállóságát. Emellett a száz éve történt örmény népirtás miatt feszült török–örmény viszony is erős pozícióban tartja az oroszokat. Decemberben olyan jelentősen megnövekedtek a karabahi tűzszüneti vonalat megsértő azeri támadások, hogy az örmény védelmi minisztérium szóvivője szerint a konfliktus újból elérte a háborús szintet. Erről azért szerencsére még nem beszélhetünk, de a harcias retorika és az egyre gyakoribbá váló támadássorozatok könnyen erőszakspirálba torkollhatnak. A kiújuló harcok negatívan érinthetik Ankarát is, mivel a törökök 2010-ben védelmi szövetséget kötöttek Bakuval.
A Krím-félsziget szintén fontos játéktér lehet a török politikacsinálóknak, hiszen komoly ráhatásuk van a helyi tatár kisebbségre, akik a történelmi tapasztalatok miatt különösen tartanak Moszkva térnyerésétől. Bár az orosz titkosszolgálatok és a belbiztonsági szervek rendkívül hatékonyan végzik munkájukat, a félsziget lakosságának tíz százalékát kitevő kisebbség radikális csoportjainak – esetlegesen Törökország által is támogatott – tevékenysége érzékenyen érintheti a nemrég visszacsatolt terület stabilitását.
Az ütköző érdekszférák a Balkánon is sajátos helyzetet alakíthatnak ki, ám az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak döntő szerepe van a régió tekintetében, így komolyabb incidens valószínűtlen. Különös tekintettel arra, hogy az oroszbarát Szerbia is a nyugati integráció folytatásában érdekelt. Mindazonáltal Bosznia kapcsán akár váratlan fejlemények is elképzelhetők a jövőben.
A délről érkező orosz kihívás azonban új jelenségként értelmezhető. Törökország a hidegháború alatt már hozzászokott az orosz jelenléthez, hiszen a Szovjetunió szoros kapcsolatot ápolt Szíriával és Irakkal is. Ugyanakkor Moszkva török érdekekkel szembemenő, direkt katonai beavatkozása a szíriai polgárháborúba, rendhagyó mérete és formája miatt meglepte és egyben félelemmel töltötte el a török kormányt, ami a jelenlegi feszült viszonyhoz vezetett. Moszkva azóta több fronton támad: jelentős médiakampányt folytat, hogy a korábbi nyugati pletykákat megerősítve megpróbálja bizonyítani Ankara és az Iszlám Állam közötti feltételezett kapcsolatot, valamint egyes szakértők szerint a Törökországot érő kibertámadás is az oroszok műve. Emellett a türkmén felkelőkkel szemben is aktívabb műveletek zajlanak Szíriában. A török etnikai kisebbségeket Ankara akár fel is használhatja Moszkva ellen, ugyanis a tízmilliót is meghaladja azon orosz állampolgárok száma, akik valamely török népcsoporthoz tartoznak. De idevehetjük a szintén az orosz érdekszférához tartozó közép-ázsiai országokat is. A kisebbségi kártya Ankara részéről csak egy korlátozott lehetőség, ám Moszkva már ezen a téren is aktív. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter karácsony előtt fogadta Selahattin Demirtast, a kurdok törökországi parlamenti képviseletét ellátó párt társelnökét. A kurd felkelőkkel az ország keleti részében valóságos háborút vívó török kormánynak nem is jöhetne rosszabbkor egy esetleges orosz–kurd összeborulás.