Nagy pillanata volt az amerikai földgáziparnak, amikor a Louisiana állambeli Sabine Pass exportterminálról kifutott egy óriástanker, tele amerikai cseppfolyósított földgázzal (LNG), ugyanis csaknem ötven év óta ez volt az első ilyen jellegű szállítmány, amelyet külföldre indítottak az Egyesült Államokból. Washingtonban már évek óta azon törték a fejüket a politikusok, miként lehetne kihasználni az ország energiabőségét némi geopolitikai előny szerzésére azzal, hogy beindítják az olcsó gázexportot európai és ázsiai szövetségesei felé, akik már régóta az orosz energiapóráz lazításán gondolkodnak. A koncepció egyetlen szépséghibája, hogy most az Asia Vision tankhajó a harmadik irányba, Brazília felé futott ki, mert – geopolitika ide vagy oda – ott többet fizetnek érte. Ugyanis míg Észak-Amerikában egymillió brit hőegységnyi (MMBTU) palagáz 2 dollárt ér, Brazíliában 7 dollár az ára. (A brit hőegység az üzemanyagok fűtőértékének hagyományos mérőszáma, használata elterjedt az energiaszektorban. Egy BTU 1055 joule.) A szállítás azért jelzésértékű: az USA visszatért a globális energiapiacra.
Amerikának nagyra törő tervei vannak az igazából csak néhány éve beindult palagáz-kitermelés nyomán. A nyersanyagnak bővében vannak, igaz, a kitermeléshez szükséges vízrepesztéses technológia drága. A mostani exportőr, a Cheniere Energy louisianai exportterminálja azonban csak az első, amelyet a kitermelés fellendülése hatására létesítettek. A cég máris építi a másodikat Texasban, s négy további vállalat létesítménye is elkészül 2018-ig. Egy évtizede az Egyesült Államok még a legjobb úton haladt afelé, hogy tekintélyes gázimportőr legyen, most pedig azon van, hogy a világ egyik legnagyobb LNG-exportőre legyen. Az USA törekvése jól jön az európai államoknak is, amelyek már évek óta rágják a washingtoni politikusok fülét, hogy végre indítsák már el az energiaexportot a vén kontinens felé is az orosz gázfüggőség csökkentése érdekében. A dolognak azonban egy másik vetülete is van. Az, hogy az USA jelentős olaj- és gáztermelőként kiemelkedett az utóbbi időben, még azelőtt ostorcsapásként érte a nyersanyagban fuldokló világpiacot, hogy az Asia Vision elindult volna Brazíliába. Már ez az energiabőség is arra késztette a Gazpromot, hogy európai ügyfeleivel újratárgyalja az árakat. Nem beszélve arról, hogy a szankciók alól szabadult Irán az azt megelőző idők szintjére akarja emelni olajtermelését.
Washingtonnak tehát rengeteg eladni való nyersanyag áll rendelkezésére, ami jelzésértékű, ám egyelőre még nem lehet fegyvernek nevezni Oroszország visszaszorítására. Nem beszélve arról, hogy a nyersanyagot kitermelő, cseppfolyósító és exportáló társaságok elsősorban üzleti és nem politikai szempontokat vesznek figyelembe – tehát ott adják el portékájukat, ahol ez nekik megéri –, ami nem feltétlenül esik egybe az Egyesült Államok geopolitikai stratégiai céljaival. Brazília például azért hajlandó az amerikai ár több mint háromszorosát fizetni az LNG-ért, mert az elmúlt évek szárazságai miatt jelentősen visszaesett a vízi erőművek teljesítménye, s a hatalmas ország ott áll majdhogynem áram nélkül. Washingtonban azért sopánkodnak a stratégák, mert szövetségeseik állandóan nyaggatják őket az olcsó amerikai energia miatt, ám a politikusok minduntalan kénytelenek elmagyarázni, hogy a kitermelés és a kereskedelem a magánvállalatok kezében van, nem az energiaügyi minisztériuméban.