Aki elhagyja szülőföldjét, és máshol telepedik le, ahogy a németek mondják: két széken ül. Az erdélyi születésű Nagy Enikő nyolcéves volt, amikor a Ceaușescu-diktatúra utolsó éveiben a szülei úgy döntöttek, hogy Németországba emigrálnak. Bár az író, fotográfus iskolás évei nyugaton teltek, mindvégig számon tartotta, hogy másfajta gondolkodásmód is létezik, mint amilyet a környezetében lát, később pedig egyre tudatosabban fordult az európaitól eltérő alternatív életformák felé. Hivatását, életének valódi értelmét Szudánban találta meg.
Tíz éve segítő szándékkal, fejlesztési szakemberként érkezett Szudánba, a kontinens akkor még legnagyobb országába. Azelőtt élt Kenyában is, így nem tartozott azok közé, akik csak hírből – leginkább a térségre ragasztott, unalomig ismételt „nyomor” és „kétségbeesés” címkék alapján – osztályozzák Kelet-Afrikát. Szociálpedagógusként, a Német Fejlesztési Szervezet munkatársaként aztán két és fél évet dolgozott Szudánban, és amikor a megbízatása véget ért, hazaindulása előtt az utolsó pillanatban úgy döntött: marad.
– Megváltozott a gondolkodásom Afrikában – meséli. – Olyan életszemlélettel találkoztam, amelyre nagy szükségünk lenne Európában, egyfajta ellenpontjaként annak, ahogyan élünk. A nyugati szemlélet rákényszeríti látásmódját a világ szegényebb országaira, és azt gondolja, ez a fejlődés. Pedig lenne mit tanulnunk mások tapasztalatából.
Érzésem szerint nekünk nagyobb szükségünk van Afrikára, mint Afrikának miránk. A turisták előtt ismeretlen falvak lakói vagy a vándorló életet élő nomádok gazdagabbá tették az életemet, ezért küldetésemnek érzem, hogy megmutassam a világnak Szudánt, úgy, ahogy én láttam: a saját szépségében és méltóságában.
Ezzel az elszánással vette kezdetét az a hatéves utazás, amelynek során Nagy Enikő a 2011-ben kettévált Szudán két államán, a kiterjedt kordofáni régión keresztülutazva különböző életmódok, kultúrák és életfilozófiák egész kincsesládáját nyitotta fel. Harmincezer kilométert hagyott a háta mögött, 26 ezer fényképet készített, és 2500 szöveget gyűjtött: szólásokat, legendákat, mítoszokat, verseket, történeteket, dalokat és más szóbeli hagyományokat.
Részt vett sámánrítusokon, esküvőkön és ünnepi étkezéseken, megtanulta a helyiek nyelvét, és megjelent a Szudán szellemi kulturális örökségét tartalmazó, angol–arab nyelvű irodalmi és fotókönyve.
Kérdéseit kezdetben csodálkozással fogadták a helyiek: „Honnan származik a törzs? Milyen szólásaitok vannak? Milyen meséket mondtok gyermekeiteknek esténként?” A feléjük forduló figyelemnek ez a fajtája váratlan volt a kis falvak lakói és a nomád törzsek számára. A hivatalok képviselői pedig komolyan kételkedtek abban, hogy Nagy Enikő valóban csupán a kultúrájukra kíváncsi.
– A nyugati világról alkotott képre jellemző, hogy míg egyes helyiek kémnek véltek, a külföldiek azt gondolták, biztos beleszerettem egy szudániba – eleveníti fel élményeit a fotográfus. – Látva azonban az irántuk érzett tiszteletemet, elfogadtak, és mindenben segítették a munkámat. A közelmúltban megjelent album és a képeimből rendezett kiállítások hatására többen elmondták, hogy ilyen szépnek még soha nem látták magukat.
Ez is bizonyítja, milyen fontos, hogy ne csak sajnáljuk és segélyezzük, hanem önmagukért értékeljük a különböző kultúrákat. Elvinni a hegyvidéki emberek hangját és történeteit a völgylakókhoz hozzájárul a békéhez, és segítheti a különböző kultúrájú népek együttélését ott, ahol a hatalmas földrajzi távolságok miatt a különböző népcsoportok gyakran nem is ismerik egymást.
Szudánban senkit nem hagynak magára. Útja során az idegen mindvégig valamelyik közösség területén tartózkodik. „Az ajtón át lépsz be a házba” – figyelmezteti a szudáni közmondás a vándort, aki a helyi szokásoknak megfelelően érkezésekor bemutatkozik, és meghívást kap az ott-tartózkodásra. Onnantól a közösség tagjai felelősnek érzik magukat jóllétéért. A szudáni vendégszeretet még Erdélyből nézve is meghökkenti az érkezőt.
– Utaztam helybeliekkel, és idővel beszéltem annyira arabul, hogy el tudtam mondani, mivel foglalkozom – meséli Nagy Enikő, hogyan fogadták a törzsfőnökök. – Az emberek ott eleve közösségben élnek, boldogok, ha vendég érkezik hozzájuk. Akár gazdag, akár szegény helyen jártam, étellel és szállással kínáltak, de az is előfordult, hogy ráadásul kecskét, zsáknyi mogyorót vagy szezámmagot tettek fel az autóra távozásomkor.
Kínáld a fehéret! – a beduin kultúrában közmondássá vált felszólítás értelme, hogy mindig bizalommal, jó szándékkal fordulj mások felé. A sivatagban érkezőről ugyanis nem tudni, kicsoda és milyen szándékkal jön, a bizalom jeleként fel kell tehát ajánlani neki valami fehéret, ami legtöbbször tej vagy aludttej, s ami a szív tisztaságát mutatja.
A hagyományos, szóbeli kultúrákban a hétköznapi tárgyakhoz is számos történet, mese vagy anekdota kapcsolódik, a szövegek pedig bepillantást engednek az emberek gondolkodásába. Nagy Enikő kiállításán a képek és mesék közösségi válaszokat közvetítenek az individuális társadalmak felé – akár a kapzsiságról, akár az együttérzésről szólnak.
A nagycsalád feladatáról, a női szerepvállalásról mondott történetek szájról szájra, nemzedékről nemzedékre öröklődnek. A közösség erejéről szól az a mese is, amely szerint élt egyszer egy asszony, aki minden hivatalos alkalomra, számos esküvőre, temetésre eljárt a falujában.
Ezt jó szívből és jó szándékkal tette, mert az odafigyelés és a gondoskodás mélyen gyökerező társadalmi kötelezettség arrafelé. Vannak asszonyok, akik ilyenkor akár egy-két hétre is bezárják a háztartásukat, és elmennek főzni, takarítani vagy a vendégekről gondoskodni ahhoz a házhoz, ahol gyermekágyas anya fekszik, ahol esküvőt vagy temetést tartanak. A történetbeli asszony is kiterjedt családjával és összes szomszédjával együtt osztozott mások örömében, bánatában.
A dolgoknak ez a rendje azonban egy idő után kezdett terhessé válni az asszony számára, így hát úgy döntött, nem megy el az egyik közösségi alkalomra. Elküldte a fiát maga helyett azzal, hogy rakja oda a szandálját a vendéges ház ajtajába, a többi lábbeli mellé.
Azt gondolta, hogy így senki nem veszi észre a hiányát. Ezt aztán később többször is megismételte, és úgy látta, terve bevált. Egy napon aztán meghalt a bátyja, és amikor kilépett a kunyhójából, hogy fogadja az együtt érző rokonokat, senkit sem talált ott, csak egy nagy halomnyi szandál várta…
Nyugaton sokan úgy gondolják, hogy a szóbeli hagyomány alacsonyabb rendű az írásbeliségnél, pedig látni kell a hagyományos, közösségi kultúrák erejét, amelyekben az adott szónak még valódi értéke van.
– A tradicionális társadalmakban nincsenek börtönök, s a falvak népe nem veti ki magából a vétkest – állítja Nagy Enikő. – Hiszen a börtön nem oldja meg, csak izolálja a bajt. Ha a szudáni kisközösségekben konfliktus adódik, tapasztalatom szerint a haragosok igyekeznek minél hamarabb elrendezni vitás ügyeiket. Magam is voltam „bírósági tárgyalásokon”, láttam, ahogy a békéltetésben járatos bölcsek legtöbbször egy fa alá ülve tárgyalnak az ellenfelekkel, akik a konfliktus elsimítása közben megegyeznek, és elégtételt adnak egymásnak.
A végén kezet fognak, imádkoznak. Ha ezt az eljárást összehasonlítjuk a mi kultúránkban éveken át húzódó, drága jogi procedúrákkal, amelyekből a vitás felek sokszor egy szót sem értenek, nagyot változhat a megítélésünk. Főleg, ha azt is látjuk, milyen felkészültek a bírák. Minden faluközösségnek van saját vezetője, sejkje, és ezek a tudós öregek kicsi koruktól kezdve tanulják, hogyan közvetítsenek a haragosok között.
A szudániak alapvetően az egymás közötti megértésben érdekeltek, kultúrájuk része a megbocsátás, a kompromisszumra való készség, melyet ékesszóló beszéddel is megerősítenek. A sejkek fölött állnak a törzsfők, akik születésüktől kezdve arra nevelődnek, hogyan kell a népükkel bánni, mi az igazság és egyetértés. Akár nomádok, akár letelepedett életet élnek, egyformán hitelesen vallanak identitásukról: „Aki pénzzé teszi földjét, annak jobb, ha egész családjával együtt elköltözik” – vélekedik az önellátó földműves, aki földjével együtt örökli meg helyét a közösségben.
A VIII–IX. század fordulóján élt Al-Safi’i imám viszont a változásra esküszik. Szavai Szudán szóbeli hagyományai között aktívan tovább élnek: „Utazz, és kárpótlást kapsz mindazért, amit magad mögött hagytál. Fáradj, mert az élet ízesebb fáradtan. Láttam, a pangás bemocskolja a vizet, amely futva édes. Az oroszlánok nem vadászhatnak egy helyben maradva, és a nyíl sem talál célba, ha nem válik el az íjtól.”
