Elsőként bocsánatot kell kérnem, hogy tegnap nem írtam a krónikát, de okom van rá, kettő is. Veneto tartomány útjain szombaton kerékpározni olyan, mint a festék száradását figyelni. Csak egy tevékenység múlja felül ezt unalomban, a vasárnapi biciklizés. Márpedig az elmúlt hétvégét Veneto, az egykori Velencei Köztársaság útjain töltöttem.
A másik ok igen prózai, annyira későn értem a szállásra, Velencétől mintegy húsz kilométerre északra, hogy nem maradt időm szépen összefoglalni a semmit, s cikket írni belőle. Két nap semmiből viszont lehet, főleg mert átértem Emilia-Romagna tartományba, Ferrara városába. Ez pedig kárpótol a hosszú egyenes országutakért.
Szombat reggel Palmanovától keletre egy pici faluban ébredtem, s indultam Velence felé. Az út egyenesen halad, majd néha balra kanyarodik, máskor jobbra. Hatvan kilométeren át nem hagytam el az út szélét jelző fehér csíkot, fejben számolgattam, ha most 27 kilométert teszek meg óránként, mikorra érek Lido di Jesolóba. Az élet ugyanis úgy hozta, hogy régi barátok vártak az üdülőhelyen, nekem pedig eszembe jutott, ha most nem nézem meg a tengert, máskor se fogom, ezt az út tervezésekor egyszerűen kihagytam a számításból.
Nagyon örültem nekik, s láthatólag ők is nekem, közben pedig új ötletem támadt. A szárazföld helyett a velencei szigeteken keresztül közelítettem meg Ferrarát, elkerülve a mestrei forgalmat.
A velencei Lido ideális edzőpálya az országúti kerékpárosoknak. Tíz kilométer, a cicaruhás férfiak zord tekintettel róják a köröket. Magyarországon köszönni szoktunk egymásnak, a Lidón nem jut erre idő és lehetőség, az ember kapkodhatná a kezét folyamatosan. Itt érdemes megemlíteni egy új bringás közösség létrejöttét, akik ellepték Olaszországot.
Ők az osztrák nyugdíjasok. Olyan ruhájuk van, mint a profiknak, minden külsőség stimmel, németül rendelnek a kávézóban, de a bringa, az bizony elektromos. Pokoli drága készülékek, s jól is mennek, de ez azért kicsit csalás. Nyilván nem baj, ha valaki az otthon savanyodás helyett elmegy motorozni Olaszországba, de az kellemetlen, ha tizenhét osztrák nyugdíjas és én ülünk a pihenőhelyen, a kiszolgáló meg bittével köszön.
A második venetói napon többször éreztem azt, hogy esetleg valami szörnyű betegség vagy atomcsapás kiirtotta a környéket, az aszfalt fölött remegett a levegő, egyetlen ember vagy akár kutya se mutatkozott. De Ferrara várt, én meg hittem benne, hogy ott lesz a lehetőségek városa, emberekkel és finom vacsorával. Nem is csalatkoztam. A külső körút egy része Janus Pannonius nevét viseli, a belváros pedig olyan ódon, hogy alig lehet végigmenni rajta biciklivel.
Holnap pedig jönnek a hegyek, Bologna és Firenze. Ha azt túlélem, talán Toszkánát is. De nem adok rá sok esélyt. A gyors összegzés szerint Budapest óta 1009 kilométert tettem meg a kerékpárral egy hét alatt. Mondhatni macskásodik a lábam.
Az ötödik nap eseményeiről IDE KATTINTVA olvashatnak.
A negyedik nap eseményeiről IDE KATTINTVA olvashatnak.
A harmadik nap eseményeiről IDE KATTINTVA olvashatnak.
A második nap eseményeiről IDE KATTINTVA olvashatnak.
Az első nap eseményeiről IDE KATTINTVA olvashatnak.
