Biztos volt olyan év, amikor Lázár Ervinnek és Vathy Zsuzsának egyszerre jelent meg könyve, de soha így, egymás mellé nem tették őket, mint ahogy most a Lónyay utcai lakás nappalijának asztalán fekszik párban A valóság íze és a Ki nevet a végén? című válogatás.
Vathy Zsuzsa kétkedve fogadta Urbán László irodalomtörténész tervét, aki az „irodalom gyöngyhalászaként” egykori hírlapokból, kalendáriumokból több mint negyven éve gyűjtögeti az elkallódott XX. századi magyar remekműveket. „Nem létezik, hogy Ervin kiadott prózái között nincs ott mind, amit fontosnak tartott volna. És ilyen mennyiségben? Majdnem 400 oldalon? Lehetetlen, hogy ennyi, akár írói, akár újságírói munka kimaradt volna a korábbi könyvekből” – morfondírozott Vathy, ahogy kézbe vette a kötetben eddig meg nem jelent riportokat, karcolatokat, tárcákat és novellákat. Igazából azon aggódott, lesz-e újdonságértéke A valóság ízének. Aztán csak ámult, hogy a szépirodalmi és az újságírói műfajok határterületén fekvő munkák mennyire időtállók.
– Meglepődtem, mert az újdonság erejével hatottak rám azok az évtizedekkel korábban olvasott vagy számomra teljesen ismeretlen írások, amelyeket Urbán László gyűjtött össze nagy munkával innen-onnan, egykori dunántúli lapokból vagy az Élet és Irodalomból. Fiatalkorunkban ugyan másként működött a világ, de akár egy régi interjú is felfrissíti az ember emlékezetét, nem is beszélve arról, micsoda öröm volt Ervin legelső írásaival találkozni.
Nagy hatással volt rám az Aratás, amely 1959-ben jelent meg a Jelenkorban, és az 1966-os Bertha Bulcsu-portré születésekor sem ismertük még egymást. Egyetemi, kollégiumi emlékeket idéz fel a Kortársakról bizalmasan fejezet Ágh Istvánról szóló írása. Személyes együttléteket elevenítenek fel az íróportrék Zelk Zoltántól Csorba Győzőn át Bella Istvánig. Kardos G. Györgyé különösen kedves nekem, vele valóban sokszor találkoztunk, akkoriban talán, ha száz méterre laktunk egymástól.
Vathy Zsuzsa szerint az újságíró Lázár Ervin cikkei azért hatnak ma is elevenen, mert szerzője elment azokra a helyekre, ahova rajta kívül nem sokan jártak riportot készíteni. A vállalkozó kedv persze nem minden: írói szem kellett meglátni azokat a részleteket, amelyek hitelesítik a művet. Tolna megyéből sohasem szakadt ki az író, és mintha önmagáról is vallana szemérmesen az Utazás egy régi puszta körül című riportban: „…ez a Dunántúl legszelídebb tája, gőgnek nyomát se lelni benne, inkább szemérmes, rejtőzködő, a felületes utazó talán egyhangúnak találná, de aki minden bokrát, domborulatát, szurdokát ismeri, annak varázslatos.”
Ő is ilyen volt, bár azt is tudta, hogyan lehet az embereket szóra bírni, akár kiprovokálni a véleményüket. Valóban nagyot fordult a világ a kötetbe gyűjtött riportok megjelenése óta, de mert a személyes hang iránti igény, úgy tűnik, mit sem változott, írásai jelentősége sem csökkent. Példa erre az is, hogy a gyerekirodalomban – habár rég nem látott bőség tapasztalható – iránytű ma is Lázár Ervin életműve, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó folyamatosan adja ki műveit szebbnél szebb illusztrációkkal.
A Lónyay utcai nappaliból nyílik Lázár Ervin dolgozószobája. Nyitva az ajtó, bent, a szobainason rendezetten vár a szürke öltöny, zsebében a slusszkulccsal – onnan veszi ki azt a mai napig Vathy Zsuzsa, ha autóval készül elmenni otthonról. Vathy Lázár Ervintől tanulta meg, hogy szeretet nélkül csak lézengünk a világban. Még ha az író el is marasztalt valakit, feddése mögött megjelent az a meséiből, novelláiból ismerős sugallat, hogy neked is jobb volna, ha másként csinálnád. De ezt egy az egyben ki nem mondta volna, hiszen távol állt tőle a kioktatás szándéka.
Lázár Ervin empátiával, szeretettel néz írása tárgyára, amely ettől átformálódik, új jelentést kap. Újságírói stílusa szinte el sem válik szépirodalmi igénnyel írt műveitől. Mert bár az újságíró tényeket közöl, és aktualitásokat kíván az olvasóival megosztani, A valóság íze éppen olyan költői és mélyre ható mondatokat tartalmaz, mint kései elbeszélésciklusa, a Csillagmajor „csodanovellái”.
Vathy Zsuzsa íróként racionálisabban közelít a témához. A Ki nevet a végén? címmel most megjelent novelláit és kisregényeit 45 év terméséből válogatta.
– Vegyészmérnöknek indultam – mondja –, sokáig a témához is műszaki oldalról közelítettem. Újraolvasva az írásaimat néha nagyokat nevettem magamon, korai munkáimban helyenként olyan kifejezéseket és gondolatokat használok, mintha pontosan meg kellene mérnem, hogyan jellemezhető az írás tárgya geometrikusan, milyen a formája. Aztán ahogy észrevettem és tudatosítottam ezt, megváltozott a körülöttem lévő világ. Onnantól az emberekkel foglalkozom írásaimban.
Eddigi életművem összefoglalásának szánom a Ki nevet a végén? című kötetet. De ránézve az összegyűlt anyagra magam is meglepődtem, milyen hangsúlyos a történelmi szál, mennyi huszadik századi eseményt dolgoztam fel benne. A legnehezebb időszak a Rákosi-korszak volt számomra: apámat 1947-ben internálták, ez olyan esemény az életemben, amelyet később muszáj volt megírnom. Aztán jött az ötvenhatos forradalom és a megtorlás, írtam Gérecz Attiláról és a hétköznapi emberek rettegéséről, utána a diktatúra szelídebb változatáról. Ezekből a történetekből 1990 előtt semmi sem jelenhetett meg, miközben meglehetősen sok élményanyag összegyűlt bennem.
A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek abszurditása nem az írói fantázia szüleménye. Vathy Zsuzsa életútját szintén képtelenségek sorozata határozta meg. Mai fejjel szinte elképzelhetetlen, hogy valaki humán pályára jelentkezik, jogásznak készül, ettől függetlenül mégis vegyészmérnökként diplomázik. Az egyetemi felvételit követően azt az ígéretet kapta, hogy egy év fizikai munka után automatikusan mehet a jogi egyetemre, aztán csak várta, várta az értesítést, de nem érkezett meg.
Végül elment az egyetemi ajánlóbizottság egyik tagjához, a biciklijavító Sebestyén bácsihoz, hogy megkérdezze, miért nem jön a jelentkezésére válasz. „Ne várd, fiam, el se küldtük” – kapta az őszinte feleletet. Ekkor összeomlott, végiggondolta, milyen sors vár rá: élete csúcsán esetleg könyvelő lehet Pápán. Fogta az összes tanulmányi kitüntetését, a miniszteri aláírással ellátott díszoklevelet, és megírta, hogy ha ennyit ér a miniszteri aláírás, akkor tisztelettel visszaküldi. Két hét múlva jött a válasz a minisztériumtól, meghallgatták, és bár humán pályára nem mehetett, felvették a vegyipari egyetemre.
– Végzés után a százhalombattai olajfinomítóban dolgoztam vegyészmérnökként, de egyértelmű volt számomra, hogy egy másik világhoz tartozom. 1968-ban megjelent az első novellám, ’70-ben az első kötetem a Magvető Kiadónál, ezek után döntenem kellett, mivel foglalkoznék szívesen egy életen át. Emlékszem, egyszer bementem a műszaki könyvtár vezetőjéhez, és megkérdeztem, elképzelhető-e, hogy ott dolgozzam könyvtárosként. Arrogánsan elzavart, hogy mit gondolok én…
Utólag azt mondom: hála istennek! A Papíripari Vállalat lapjához kerültem újságírónak, méghozzá kitűnő csapatba. Lázár Ervinnel való találkozásomat is ennek a döntésnek köszönhettem. Akkor már pár novellám megjelent, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne az Élet és Irodalomban publikálni. Ismerősöm ajánlotta, hogy keressem meg az ott dolgozó Lázár Ervint. Bementem az ÉS-be, ahol Zelk Zoli bácsi fogadott. Kérdezte, kit keres. Mondom, hogy Lázár Ervint. Megfogta a vállamat, és odasúgta: „Ne keresse, a Rómain van egy nővel.” Ezzel kezdődött az ismeretség – kacag Vathy Zsuzsa –, de nekem olyan szép emlék, hogy Zelk Zoltán így tájékoztatott minden fontos dologról. Ervinnek és nekem, mindkettőnknek a második házassága lett ez a kapcsolat, és talán tanultunk is az előzőből.
– Sokan csodálkozhattak: hogyan tud két író egymás mellett dolgozni?
– Soha nem dolgoztunk egy lakásban. Tapasztalataim szerint egy nőnek el kell mennie hazulról, hogyha családja van, és írni akar. Különben nem tud kiszakadni az otthoni környezetéből. Kezdettől fogva a legkülönbözőbb helyeim voltak, ahova írni jártam, és mind a mai napig így van ez. Most itt ez az üres lakás, de ha módom van rá, inkább átmegyek a közeli Szabó Ervin-könyvtárba dolgozni. Viszont azt óriási szerencseként éltem meg, hogy először Ervinnek mutathattam meg az írásaimat. Ez kölcsönösen működött. Mert van az úgy, hogy az írás első lendületében nem veszi észre az ember, hogy mi hiányzik a műből, vagy hol kellene átfogalmazni. Ilyenkor egy kívülálló szeme sokat segít. A kritika hátterében természetesen a szeretet és a jóakarat állt, semmi esetre sem, hogy megbántsd a másikat.
Mostanában nekem csak az forog a fejemben – és biztos, ebbe Ervin is beleszól, ki tudja, honnét –, hogy vidám dolgokat szeretnék írni. Ez nem volt rám jellemző fiatalkoromban. De semmi kétség, nagyon nehéz korszakba jutottunk: Európa leszálló ágban van, és ebben a mostani állapotában felsejlik az öregedés. Az évek során rájöttem, mennyire sokat jelent az embereknek, ha örülni tudnak, és az is egyértelművé vált számomra, hogy írni csak jókedvvel lehet. Akár szomorút írsz, akár vidámat.