Az eredeti Millenáris sportlétesítmény volt, kerékpárosok köröztek benne; ez a mostani viszont sok minden másnak is a szimbóluma lett. Az emlékezetes Álmok álmodói kiállítással mindjárt annak, hogy ezer-ezeregyszáz éves Kárpát-medencei ittlétünk nem valamiféle pohos dolog, terméketlen múltba révedés, mint ahogy az örök ellendrukkerek imamalomszerűen hajtogatják: a magyar innováció, szürkeállomány arra bizonyíték, hogy a nemzetkarakterológiai mérleg másik, pozitív serpenyőjébe is jutott azért ez-az, ami az emberiség javát szolgálja.
De jelképe lett a Millenáris az ipari műemlékek revitalizációjának is: a hajdani Ganz-tömbön mutatva meg, hogy egy szép régi, szecessziós gyárépület nem feltétlenül lebontandó, eldózerolandó akadály, hanem kulturális funkciókat kapva új életre is kaphat. A Millenárist ma már olyan természetességgel használjuk, hogy szinte észre sem vesszük: legyen épp koncert, kiállítás, könyvfesztivál vagy éppen politikai rendezvény. Pionír volt a maga műfajában, és szerencsére jónéhány más, példaszerű ipari rehabilitáció követte azóta a fővárosban és vidéken egyaránt. Ám az elsőszülött mindig kedves marad: örökre ez lesz mindnyájunk Millenárisa…