Szigligetet én 38 éve tekintem sajátomnak: akkor kaptam először beutalást az Írók Alkotóházába, az egykori Esterházy-kastélyba. 1978 februárjában egy Lope de Vega-vígjátékot kezdtem ott fordítani. Hideg tél volt, mégis az első naptól fogva mélyen átjárt a hely inspiratív levegője. Viszonylag hosszúra nyúlt ott-tartózkodásom alatt (kerek egy hónapig voltam odalent) a magyar irodalom színe-javával sikerült személyes ismeretséget kötnöm. Azóta is, amikor csak tehetem, visszatérek oda. Sehol sem tudok olyan zavartalanul dolgozni, mint a szigligeti alkotóházban.
Szigligetet szeretni kell, Szigligetet nem lehet nem szeretni. Szigliget templom, szakrális hely, emlékpanteon. Nem tudom, akik most ismerkednek vele, mennyit érzékelnek ebből most, hogy a közelmúltban nemcsak felújították, hanem jelentősen át is alakították a régi kastélyépületet. De én még látom az egykori folyosókat, látom az ajtóbenyílókba kihelyezett székeket (hogy a felszolgáló lányok oda tegyék le a tálcát a reggelivel azoknak, akik az éjjel túl sokáig dolgoztak), látom a régi, kísértetszerű árnyakat.
Látom Dénes Zsófiát, Zsuka asszonyt, Ady egykori menyasszonyát, ahogy botjával kibotorkál a ház elé a Tapolcáról hazatérő férje, Szalatnyay Szepi festőművész elé. Látom az idős Takáts Gyulát, ahogy kedvesen megkéri a szobalányokat, hogy újra takarítsanak ki nála. Látom Lázár Ervint, ahogy élénken magyarázza elképedt hallgatóinak, miért tartja többre egy mező közepén üldögélő török kisfiú improvizatív sípjátékát a bécsi klasszikusok zenéjénél. És látom Zolnay Lászlót, a régészt, ahogy letelepszik az előtérbe a telefon mellé (mert a tapolcai központot kellett felhívnunk az alkotóház egyetlen rendelkezésre álló telefonjáról, ahonnan aztán jó félóra múlva kapcsolták az interurbán hívást).
Ott ültünk Zolnayval a telefon mellett, vártuk, hogy megcsörrenjen végre, közben beszélgettünk a nemrég megtalált budavári gótikus szobrokról meg a legújabb ásatásokról is. „Jaj, és képzeld, mit találtunk még: ez nagyon érdekes, biztos emlékszel Arany János V. László című versére, arra a részre, hogy…” De abban a pillanatban megszólalt a telefon, az ő hívása jött be először; a mondatot nem fejezhette be, aztán pedig elkeveredtünk egymástól, és most már sohasem fogom megtudni, mit találtak az akkori ásatások során a Budai Várban, ami a Zolnay Lászlónak Arany gyönyörű balladáját juttatta eszébe.
Emlékszem, milyen izgalommal ültünk be (egy szűkebb társaság, Nemes Nagy Ágnessel az élen) Vas István és Szántó Piroska szobájába, a 15-ösbe, hogy meghallgassuk a Mért vijjog a saskeselyű egyik fejezetét, amelyet Pista előző este fejezett be. Felejthetetlen élmény volt. Más értelemben volt felejthetetlen, amikor a pingpongszobában betört a fejem: Kertész Imrével párban vívtunk késhegyre menő csatát a Pór Judit–Tímár György párossal, s amikor Gyuri egy kemény lecsapását vetődve próbáltam hárítani (állítólag sikerült), fejjel nekirepültem a bordás fűtőtestnek, úgyhogy azonnal át kellett vinni a tapolcai kórházba, ahol éjfél felé be is varrták a fejemet.
Ma már nincsenek a házban bordás fűtőtestek, de sajnos pingpongszoba sincs – pedig az egész napi íróasztal melletti munka után nagyon jólesett esténként egy kicsit megmozgatni elgémberedett tagjainkat. (Mészöly Miklós és Somlyó Gyuri rendszeresen ott vezették le a napi feszültséget.) Már amikor nem játszottunk szentistvánt, a világ legjobb és legérdekesebb játékát, amiről Szántó Piroska olyan szellemesen ír a Bálám szamara és a többiek című könyvében. Ezt a játékot a mai napig játsszuk a régi nagy társaság maradékával: január végén testületileg levonulunk Szigligetre, ahol aztán esténként összegyűlünk a társalgóban szentistvánozni.

Otthon és munkahely, üdülő és menedék: a példaszerűen megújított Szigligeti Alkotóházban manapság a MANK fogadja az írókat és más művészeket
A maradékával, mondom, mert a játék nagy klasszikusai – Nemes Nagy Ágnes, Kerényi Grácia, Szántó Piroska, Erdődy János, Tatay Sándor, Cseres Tibor, Bajomi Lázár Endre, Tímár György és mások (köztük az akkori gondnok, Harsányi Karcsi is, aki kitűnő játékos volt!) – egy idő óta, sajnos, már az égi társalgóban játszanak. Hagyomány volt az is, hogy minden este tizenegy tájban, amikor befejeztük a játékot, mindannyian lesétáltunk a Balaton-partra, a nádasig.
Annak idején jó előre be kellett jelentkezni, mert a ház rendszeresen tele volt, s Krúdyt idéző, kitűnő éttermében sosem volt üres asztal. Voltak olyanok is, akik hónapokra, akár fél évre is lementek dolgozni. A mai árakkal ezt már, sajnos, nem lehet megtenni. Igaz, az átépítések nyomán a kényelmi körülmények is jelentősen javultak: régen csak néhány szobához volt fürdőszoba, a többi szoba lakóinak a folyosón lévő mellékhelyiségekbe kellett kijárniuk. Egy ideig televízió is csak a tévészobában volt, aminek a látogatása a nyolcvanas évek végén vált igazán izgalmas kalanddá. Sosem felejtem el, hogy rohantunk át mindannyian vacsora után az alagsori folyosó végén lévő tévészobába, hogy meghallgassuk a legújabb híreket.
A rendszerváltozást megelőző hónapok, évek voltak ezek. Emlékszem, aznap este is zsúfolásig volt a kis terem, amikor Pozsgay Imre bejelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Tanulmány volt végignézni a jelenlévők arcán, és több mint tanulságos meghallgatni az utána elhangzott kommentárokat…
Szigligeten mindig jó lenni. Történelmileg mozgalmas és lapályos időkben, télen vagy nyáron, rossz vagy jó időben, mindegy: otthon és munkahely, üdülő és menedék egyszerre..