– Él az a mondás, miszerint Gyuláról két dolog jut eszébe az embereknek. A kolbász és a vár, ebben a sorrendben. Mi teszi a gyulai kolbászt ilyen híressé?
– Először is a tradíció, hisz a gyulai húsipart 1868 óta jegyzik, a gyulai kolbász pedig már 1910-ben kimagasló eredményt ért el Brüsszelben. Attól kezdve a fejlődés is egyre nagyobb lendületet vett, és Stéberl András 1935. évi sikerén át érkezett meg századunkba. Ez a százötven év alapozta meg ismertségét, amit a készítmény sajátos ízvilága tovább erősített, ugyanis a gyulai kolbász nem csípős, nem markáns, ízét viszonylag mérsékelt mennyiségű fűszerpaprika határozza meg és teszi harmonikussá, kellemessé. A termék bárki számára elfogadható, a gyermekek éppúgy fogyaszthatják, mint az érzékenyebb idős emberek.
– Gyula szomszédságában egy másik kolbásznagyhatalom is található, Békéscsaba. Mennyiben jelent ez konkurenciát?
– Mindkét cég gyárt gyulait és csabait is, de ahogy korábban, úgy a jövőben is meg kell találnunk saját piaci partnereinket, ez így működik. Nyilván jobb lenne, ha a gyulai kolbászt csak Gyulán lehetne gyártani, de az OFJ-védelem és -oltalom nem így rendelkezik. Arról a brüsszeli szabályozásról beszélek, amely arra vonatkozik, hogy Békéscsaba és Gyula közigazgatási határain belül mindazok előállíthatnak gyulai párost és csabai kolbászt, akik betartják a termékre vonatkozó gyártási előírásokat. Úgy gondolom, ettől mi még nagyon jól megférünk egymás mellett a piacon.
– Adott tehát egy százötven éves múltra visszatekintő, világhírű termékeket gyártó húsipar Gyulán, 2012-ben mégis a csőd szélére jutott a város húskombinátja. Hogy történhetett?
– Nagy-Magyarország idején Gyulának nagyon jó volt a földrajzi fekvése, ezért évente négy állatvásárt rendezett. Ezekre távoli vidékekről is hajtottak fel marhát, disznót, ám útközben vagy az értékesítésre várakozva az állomány egy része megsérült, ezért muszáj volt megteremteni a vágás feltételeit. Ebből a megfontolásból építették fel a közvágóhidat, amely 1868-ban nyílt meg.
A céget, a Béke sugárúti telephelyet – ahol most ülünk – Stéberl András alakította ki 1938-ban az egykori gyufagyárban. Vállalatát 1948-ban államosították, a nagyüzemi termelésre is képes Gyulai Húskombinát azonban csak 1978-ban kezdte meg működését. Ezt számolták fel 2012 őszén. A csődhelyzetet előidéző folyamat eléggé összetett. Elmaradtak például a versenyképességet javító műszaki-technológiai fejlesztések. Ezekre azért nem került sor, mert a 2000-es évek elején a cégnek nem volt pénze korszerűsítésekre, ráadásul amikor 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, hirtelen nyugat-európai konkurenseink támadtak. Annak idején a húsipari szereplők jelentős része, főként a kombinátok, a KGST-piac kiszolgálására rendezkedtek be. Az exportigények mellett persze a belföldi kereslet elvárásainak is meg kellett felelniük. Amikor a KGST felbomlott, a prosperáló cégek közül is sokan kerültek nehéz helyzetbe. Az átalakulás a Gyulai Húskombinát számára is nehéz éveket hozott. A korábbi vezetőség megpróbálta életben tartani a vállalatot, hiteleket is felvett.
– Aztán beszállt az önkormányzat…
– 2013 januárjában megalakult a Gyulahús Kft., amely 2013 februárjától bérbe vette a felszámolótól a húskombinát összes vagyonelemét, és a know-how-t, amelyre szüksége volt a gyártáshoz. Végül 2013 őszén a likvidáló úgy döntött, elfogadja a gyulai önkormányzat vételi ajánlatát.
– Mennyire számít egyedinek ez a megoldás?
– Három önkormányzat is beszállt 2013-ban a helyi húsiparba. Gyula volt az egyik, a másik kettő Kaposvár és Pápa. A pápait már értékesítette a testület, a kaposvárit még nem, de már megszületett az egyezség, hogy a Kométa többségi tulajdonosai visszavásárolják az önkormányzati tulajdonrészt. Gyula maradt az egyetlen, ahol az önkormányzat a százszázalékos tulajdonos.
– Nyitottak a keleti piac felé is. Milyen újításokat igényelt? Kedvelik a magyar ízeket keleten?
– Sajnos az orosz embargó bevezetése, vagyis 2014 augusztusa óta eléggé korlátozottak a lehetőségeink, legalábbis Oroszország felé. Azt, hogy milyen ízvilággal, receptúrával készített termékekkel igyekszünk megfelelni a feladatnak, mindig az adott piacok igényei határozzák meg. Ahhoz ugyanis, hogy ezeket ki tudjuk szolgálni, és el tudjuk velük fogadtatni a gyulai húsüzem termékeit, alkalmazkodnunk kell fogyasztói igényeikhez. Figyelembe kell venni, hogy nem a mi konyhánkhoz szoktak.
– A gyakorlatban ez miként valósul meg? Kiküldik az embereiket, hogy felmérjék a terepet?
– Az első kapcsolatfelvétel jellemzően nemzetközi kiállításokon történik. Ezeken mi bemutatjuk a termékeinket, a vevők megfogalmazzák az elvárásaikat, aztán erre alapozva nekilátunk a közös termékfejlesztésnek.
– Van olyan termék, amely kimondottan a keleti piacra készült?
– Ilyen a gyulai szalámi. Porpaprika nélkül gyártjuk azok részére, akik nem ismerik, nem használják a fűszernövényt. Sikere van, szeretik. Egyébként itthon is kapható.
– Mekkora felelősséggel jár, hogy a céget az egyik legnagyobb húsipari hagyományokkal rendelkező városban kell vezetnie?
– Nagy felelősség, hiszen az elődeinktől kapott szakmai kultúrát meg kell őriznünk, tovább kell fejlesztenünk és tovább is kell adnunk, hogy a jövőben is életképes, virágzó legyen a gyulai húsipar.
– Van-e a fiatalok körében érdeklődés a húsipar iránt?
– A munkaerőhiány bennünket is érint. Ráadásul a fiatalokat nem vonzza ez a szakma. Az 1970-es, 80-as években volt olyan iskola Gyulán, amely sok húsipari szakmunkás képzését vállalta fel. Most is van ilyen iskola, de harminc éve egyetlen osztálynak magasabb volt a létszáma, mint manapság egynek. A három évfolyamon összesen 24-25 fiatal tanul, velük – mint gyakorlati képzőhely – szerződéses jogviszonyban állunk.
– Tudják fogadni a végzősöket?
– Ha évfolyamonként egy-két fiatalt Gyulán tudunk tartani, az már jó. A legtöbben nem is azzal a céllal jönnek hozzánk, hogy nálunk maradjanak. Arra készülnek, hogy megszerzett tapasztalataikat szüleik családi vállalkozásában kamatoztassák.
– Gyúrnak még kolbászt Gyulán? Fel tudja venni a versenyt a háztáji az üzemi gyártással?
– Sokan készítenek kolbászt odahaza, de nem vagyunk egymás versenytársai. Azok a kisüzemek teremthetnek konkurenciát, amelyek kereskedelmi mennyiséget termelnek.
– Melyik lenne az a másik szakterület, amelyiken jól érezné magát?
– Arra a pályára készültem, ahol megtaláltam a helyemet. Élelmiszeripari mérnöknek tanultam, részben a szüleim tanácsára. Édesapám hosszú időn át a gyulai Mohácsy Mátyás Kertészeti Szakközép- és Húsipari Szakmunkásképző Iskolának volt az igazgatója. Érettségi után két helyre nyújtottam be a jelentkezésemet. A másik a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika–fizika szaka volt. Évekkel később, a 2000-es évek elején a Budapesti Gazdasági Főiskolát is elvégeztem. Szükségem volt erre, hogy megfelelő rálátásom legyen a pénzügyi, vállalkozásfejlesztési folyamatokra. Foglalkoztam mással is, mielőtt kineveztek a húsüzem élére. Dolgoztam takarmánykeverő üzemekben, de nem igazán éreztem ott jól magam, és foglalkoztam vendéglátással is, de az sem az én műfajom.