Esetünkben fontos kiemelni, hogy a kerékpár egy országúti típusú, vékony kerekű szerkezet volt, a cél pedig nem a táj nézegetése, esetleg a helyi ételek megkóstolása vagy a borozás volt, hanem az, hogy végül begördüljek Rómába a Szent Péter térre, erre pedig 11 napot adtam magamnak. Ez időnként kemény kompromisszumokkal járt, hiszen nem maradt idő és lehetőség városnézésre, nem jártam se templomokban, se múzeumokban, s épp a bicikli miatt sokszor kiszorultam a kerékpárutakról.
Ennek több oka is van. Olaszországban az országúti kerékpárt az országút részének tekintik, ott a helye az út szélén, nem az esetleg azzal párhuzamosan futó bringaúton. Ez utóbbi arra szolgál, hogy a falusiak azon közelítsék meg a helyi pékséget, meglátogassák a nagyit, esetleg kiránduljanak a tengerhez.
Az országúti biciklisek ennél sokkal gyorsabbak, hosszú távon is tartják a viszonylag magas, 30 km/h feletti átlagsebességüket, ehhez pedig jó minőségű aszfaltra van szükség, kevés akadályra és viszonylag zavartalan körülményekre. No és vízre, amely azonban nincs mindenhol.
A kutak hazája
Magyarország egyike azon kevés országnak, ahol a vezetékes víz ásványvíz minőségű, így bátran fogyaszthatja bárki. Vannak is kutak az út szélén mindenhol, ez pedig nagy segítség a bringásoknak. Inni ugyanis kell, kötelező, akkor is, ha valaki nem szomjas. Elég azonban átlépni az országhatárt nyugati irányban, és eltűnnek a kék kutak, a vizet vadászni kell, s legtöbbször csak boltban vagy kávézóban lehet feltölteni a kulacsokat.
Itt szeretnék leszámolni egy általánosnak mondható tévhittel, miszerint Magyarországon a közlekedési kultúra rossz, és a biciklisek veszélyben vannak. Nem rosszabb és nem jobb nyugati irányban, Olaszország talán annyiban különbözik hazánktól, hogy ott jóval többen járják az utakat kerékpárral, így az autósok hozzászoktak a helyzethez.
Az évek során azonban – ha valaki ezt a sportot űzi – mindenképp meg kell szoknia mindenkinek a helyzetet, hogy autók suhannak el mellette nagy sebességgel, s azok bizonyos hatással vannak a kerékpárra. A menetszél szemből érkező kamion esetében szembe-oldalra taszít, a hátulról érkező tehergépkocsi viszont húz egy nagyot az emberen, szintén kicsit oldalirányba, de erre lehet készülni.
Ahogy a vízre, az élelem beszerzésére, az elkerülőutakra a nagy csomópontok környékén. A térkép böngészése nagyon szórakoztató tud lenni, főleg akkor, ha látjuk a domborzatot. Ha nem, akkor meglepetést is okozhat egy-egy ártatlannak tűnő út. Így kerültem egy barátságosnak nemigen mondható hegyi kaptatóra Olaszország nyugati partjánál, ahol bedőltem a via della Mimosa nevének, de nem mimózás volt, hanem kemény hegymenet. Víz ugyan volt, de sós, és Tirrén-tengernek hívják.
A magyar tenger mentén, ahová az út eleje vezetett, csak az nem talál szállást, aki nem akar, és ha az északi partot választjuk, még izgalmas a kirándulás. Ez is emberfüggő, nekem a déli part kilátástalanul hosszú egyenese Balatonvilágostól Berényig kicsit elszomorító és unalmas, persze ízlés kérdése. Zalától meg lehet ismerkedni a szépséges dombvidékkel, majd egy tökéletes aszfaltút vezet át Szlovéniába Lenti és Rédics felől. A térképen alig látszik, pedig megéri azt választani, mert nyílegyenes az út, és nincs rajta szinte semmiféle forgalom.
Kicsi, de gyönyörű
Szlovénia amolyan kerékpáros mennyország, mert sokat költenek az infrastruktúrára, a lakosság pedig szívesen kerekezik. Nagy távolságok sincsenek, aki pedig nagyon szereti a hegyeket, az is megtalálja a számára megfelelő terepet délnyugat felé. Én Ptuj ékszerdobozától Mariborba hajtottam, majd a Drávát követve Ausztriába jutottam.
Itt a legenda szerint vezet egy kerékpárút, és talán valóban csak én voltam a türelmetlen, s nem kerestem eleget, de ahogy a korábbiakban leírtam, jobb nekem az országúton. Az itt haladó 1-es számú főút pedig tökéletes minőségű, vonalvezetésű, és végig a fenséges folyam mellett halad, egészen a határig. Kis falvak és nagyobbacska városok szegélyezik az utat, a főút néha teljesen leereszkedik a folyó szintjéig, hogy utána felemelkedjen a magasba.
Vizet és kisbüfét mindenhol lehet találni, a látvány pedig lélegzetelállítóan gyönyörű. Talán kevésbé kalandos ez a hetven kilométeres szakasz Maribortól a határig, mint az azt követő rész, de ez is ízlés kérdése. Ha suhanni lehet, az nekem izgalmas.
Ausztriába érve rátérhetünk az R1-es számot kapott kerékpárútra, amely végig ki van táblázva a Dráva mentén, az ország teljes déli részén. Néhol bevezet aprócska tanyákra, falvakba, egy esetben pedig egy duzzasztógátra is, ám a minősége miatt ez nem vékony kerekű biciklikre van kitalálva.
Rengeteg a murvás szakasz, erdőben is halad olyan részen, ahol csak traktorok közlekednek, esőben pedig igazán úgy izgalmas, ha az embernek nem kell rettegnie se az eleséstől, se a bicikli állapotától. Megfelelő figyelem esetén a táblák végig jó iránymutatók, érdemes észben tartani, melyik város az úti célunk, mert mindig a legközelebbit írják ki az R1-szimbólum mellé.
Márpedig nemcsak egy ilyen út halad arra, az R1-nek számos ága van, s jó nem elkeveredni. Az út végét az emelkedő jelzi, legalábbis annak, aki Olaszország felé tart. Tarvisio városáig az út folyamatosan emelkedik, de nem különösebben keményen, s rá is tudunk térni az Alpok–Adria kerékpárútra, amely Salzburgtól Udinéig halad.
Átkozott kockakő
A kiránduló-útvonal Európa talán legjobban karbantartott és legszebb útja, ha Tarvisio felől megyünk, akkor könnyű is rajta végighaladni. A hegyekből ugyanis ereszkedni kell Friuli-Venezia Giulia tartományon keresztül, nagyjából párhuzamosan az autópályával, de csodálatos hegyek között, esetenként rövid alagutakon át.
Ez technikailag nem feltétlenül könnyű, napszemüveg le, lámpa be, majd a végén ugyanez visszafelé, bár az alagút hidege miatt a szemüveg óhatatlanul bepárásodik, a kijövetelnél pedig mindenképp elvakít a fény. Azaz jobb az óvatosság, és a sebességet is tartsuk megfelelő szinten.
A kerékpárút bizonyos szakaszokon felvezet az autóútra, ahol széles padka ad lehetőséget a biztonságos száguldásra hosszú kilométereken át. Én magam elhagytam a járt utat a járatlanért, hogy meglátogassam az egyik legendás helybéli kerékpáros, Ottavio Bottecchia emlékművét, akit egy környékbeli falu mellett gyilkoltak meg a húszas évek végén.
Viszonylag kevés csomaggal is megoldható a hosszú túra
Akik beszélnek olaszul, azok se feltétlenül igazodnak ki könnyen a táblákon, ez ugyanis autonóm terület, s friuli nyelven tájékoztatják az áthaladókat. Bottecchia emlékműve Peonis faluban van, amely Trasaghis településhez tartozik, a környék varázslatosan gyönyörű, s kerékpárral se különösebben nehéz.
Mivel az úti célom végül Udine volt, ahová a kerékpárút vezetett volna, oda is mentem, s meggyőződhettem arról, hogy a várost méltatlanul kevésszer emlegetik Olaszország csodái között, de gyűlöletesen sok a kockakő, amely esőben csúszik, de legalább kirázza az ember lelkét. Persze időtálló és hangulatos is. Ekkor még nem jártam Ferrarában.
Ott viszont olyan burkolat fogadott, hogy visszasírtam Udinét. A régi egyetemi városban gömbkavicsokból áll a belváros utcáinak burkolata, ezen tényleg művészet keresztülhaladni. De bőven kárpótol maga a város, az ódon falak, ahol egykor pestisjárvány idején tartottak zsinatot, s majdnem sikerült is megállapodni az óhitű és latin rítusú keresztény egyházak egyesüléséről, de a történelem és a politika közbeszólt. Mindez ötszáz éve volt, de a hangulat megmaradt.
Ugyanez a megfoghatatlan egyéniség jellemzi Pisát is, nem véletlen, hogy egykor városállam volt, pontosan látszik rajta, hogy képes volt önmaga kormányzására, hatalmát pedig ki tudta terjeszteni távolabbi vidékekre. Minden ház egyedi és ősi, a rá rakódott patina csak vastagszik, nemessé varázsolja ezeket a városokat. Velence a rengeteg turista miatt kissé már hivalkodó, amolyan modern pénzgyár. A belső, közepes méretű városok ellenben büszke közösségek, sajátos problémákkal és múlttal, amelyeket meg kell nézni, és érezni kell az ottani levegőt.
Szezonon kívül
Olaszország hagyományosan augusztusban nyaral. Ekkor felkerekedik az egész ország, megtölti az utakat, a nyaralóhelyiségeket, élettel telik meg az összes strand. A nálunk kevésbé ismert Tirrén-tenger mentén egymást követik a szépséges és elegáns üdülőközpontok, Livornótól délre gyakorlatilag csak ezek sorakoznak.
Egy ottani minősítés szerint számos strand megkapta a „Blu” pecsétet, ami a víz tisztaságára utal, számos vízparti üdülő hirdette ezzel magát. Vada fehér homokos tengerpartja viszonylag híres külföldön is, bár a helybéliek néha húzzák a szájukat, de nem könnyű ajánlani, mert nagy különbség nincs.
A lélegzetelállító táj végigkíséri a kerékpárost, ha megfelelően tervezzük meg az útvonalat
A szerző felvételei
San Vincenzo vagy Cecina mindenképp gyönyörű, előbbitől délre hatalmas strand várja azokat, akik kutyával érkeznek nyaralni. Follonica tipikus példája annak a városnak, amely üdülési szezonon kívül nemigen létezik, s várja azt a három hónapot, amikor megtelnek a strandjai.
Szezonon kívül Follonica üres, a strandja pedig akármilyen szép, azért furcsa olyan tengerparton fürödni, ahol tűz a nap, simogatnak a hullámok, de egyetlen ember se jár. Ugyanez igaz az egész Tirrén-tengerre, Olaszország teljes nyugati partvidékére, amelyek várják a turistákat, hiszen az idő már most is alkalmas lenne a kikapcsolódásra.
Ha viszont valaki tényleg szépet és izgalmasat akar látni, két várost ajánlok. Az egyik Monte Argentario szigete, amelyet három aprócska földnyelv köt össze Olaszországgal, s számos üdülőfalunak ad otthont. Porto Santo Stefano maga az olasz romantika, halászhajókkal, finom tengeri ételekkel és különleges borokkal, nem beszélve arról, hogy az egyik főutcáját a magyar mártírokról nevezték el, akik 1956-ban életüket adták a szabadságért.
Innen nagyjából 80 kilométerre délre található ennek politikai ellenpéldája, Tarquinia, ahol az Olasz Kommunista Párt főtitkára, Palmiro Togliatti is utcát kapott. Az a Togliatti, aki kérte Moszkvától, hogy verje le az 1956-os forradalmat, s akiről elnevezték az oroszországi Toljatti városát.
De Tarquinia nem erről híres. Ősi etruszk település, így körüllengi az elmúlás szomorúsága, ahogy maguk az etruszkok is tudták, hogy el fognak tűnni a föld színéről. A város dombra épült, ahonnan egész Lazio tartomány belátható, a távolban, mintegy tíz kilométerre pedig megcsillan a tenger is. A város strandja hatalmas és jelenleg még teljesen üres. Aki siet, biztosan talál még magának napernyőt.
