A dél-afrikai Beaufort Westben 1922-ben született Christiaan Barnard a fokvárosi orvostudományi egyetemen szerzett diplomát, majd 1956–1958 között a Minnesotai Egyetemen (Egyesült Államok) specializálódott a szívsebészetre – itt végezte el élete első szívműtétjét. 1958-ban hazatért, 1964-ben szívátültetési kísérletsorozatot indított kutyákon. Az itt elért eredmények hatására vállalkozott szívátültetésre emberből emberbe. A világhírt hozó 1967-es első kísérlet páciense csupán 18 napig maradt életben.
A kudarc nem tántorította el Barnardot, 1968. január 2-án elvégezte a második műtétet: a fehér Philip Blaiberg testébe egy színes bőrű donor szívét ültette be. A beavatkozás szakmailag sikeres volt, politikailag azonban nagy vihart kavart: a helyi fehér közösség felháborodott az efféle faji meg nem különböztetés miatt. Philip Blaiberg szervezete nem így tett, csaknem húsz hónapot élt új szívével. Barnardot sikereinek hatására egyre több orvos követte. A sajtó és a hölgyek is kedvelték a jóképű és extravagáns professzort, aki Cipruson halt meg 2001. szeptember 2-án – szívroham végzett vele.
Hazánkban 1992. január 3-án végzett először szívtranszplantációt Szabó Zoltán professzor a Semmelweis Orvostudományi Egyetem ér- és szívsebészeti klinikáján – azóta több mint 400 beteg kapott új szívet. Akkor ugyanazt a műtéttechnikát alkalmazták, amit 25 évvel korábban Barnard kifejlesztett, és amit az egész világ átvett. 1995 táján vezettek be egy egyszerűbb és gyorsabb eljárást, de az alap továbbra is a dél-afrikai sebész módszere. Az igazi változást az jelenti, hogy amíg eleinte évente mindössze öt beavatkozásra került sor, napjainkban már félszáz transzplantációt végeznek itthon. – Ha kell, váratlan helyzeteket oldunk meg, ha kell, plasztikai megoldásokat alkalmazunk, amire csak akkor képesek a szakemberek, ha hetente végeznek ilyen beavatkozást – tudtuk meg Szabolcs Zoltántól, a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikájának egyetemi tanárától.
Hazánkban sok kritikus állapotú beteget is felvesznek a várólistára, mint ahogy 62 évesnél idősebb donor szervét is elfogadják – feltéve természetesen, hogy egészséges embertől származik. Korábban harmincöt évesnél idősebb szívet nem ültettek be, ugyanakkor külföldön előfordult, hogy hetvenéves donor szívét kapta meg egy harmincéves, végstádiumú beteg. – Egy hatvanöt éves, jó állapotú szív jobb, mint egy mechanikus keringéstámogató eszköz – mondta a professzor, aki szerint arra is van példa, hogy valaki másodszor kapjon szívet. Így járt a második hazai szívátültetett, akiben 22 éven át működött a beültetett szerv, ám bő két évvel ezelőtt újabb műtétre került sor. (A világon 45-50 ezren várnak szívtranszplantációra, miközben a donorkapacitás évente ötezer szív.)
Magyarországon 2012 őszén ültették be az első véglegesen használható műszívet a városmajori klinikán, ahol azóta 24 hasonló beavatkozást végeztek. A műszív tulajdonképpen egy testbe ültethető pumpa, ez áramoltatja a vért, támogatja a jelentősen legyengült szív működését. A pumpa alig félkilós, és kisebb, mint 10 centiméter. A szerkezet elektromos árammal működik, a bőrön keresztül egy vékony kábellel kapcsolódik az akkumulátorokhoz. Az elemeket egy övön lehet viselni, így a beteg nincs ágyhoz kötve, mindennapi teendőit önállóan elláthatja.
A modern technikáknak és a legkorszerűbb gyógyszereknek köszönhetően folyamatosan javulnak a transzplantáltak túlélési esélyei. Ma már az új szívet kapottak 90 százaléka éli túl a transzplantációs műtétet. A budapesti központban az elmúlt két évben a betegek 82 százaléka élt egy évvel a műtét után, ami nemzetközi összehasonlításban is igen jó eredmény. Az érintettek egész életükben az idegen szerv kilökődését gátló szereket, úgynevezett immunszupresszánsokat szednek. Ezek a hatóanyagok azonban hosszú távon magas vérnyomást, cukorbetegséget, csontritkulást, az érrendszer károsodását, illetve rosszindulatú daganatokat okozhatnak. Ugyanakkor ha valaki abbahagyja a gyógyszerek szedését, gyorsan meghal, tehát nincs választás.
A műszívvel és a hagyományos szívvel élők állapota az első három évben hasonló, ezt követően a műszíveseknél több komplikáció lép fel. Ha olyan eszközzel állnak elő, amelynél az energiaforrás is a szervezeten belül van – esetleg kívülről tölthető –, akkor Szabolcs Zoltán professzor szerint kevesebb gyulladás, szeptikus szövődmény alakul ki. Ha lesz ilyen eszköz, akkor a szívátültetésre várók jó része ilyet kapna. A fiatalokba a nagyon jó (fiatal) donoroktól származó szerveket ültetnék be – akik esetében remélhető, hogy még évtizedeken át élnek. (A szakirodalom szerint van olyan beteg, aki 30 éve él másik ember szívével.)
Christiaan Barnard azt jósolta, hogy egy napon mesterségesen növesztenek „személyre szabott” emberi szívet, pedig az őssejtterápia akkor még nagyon kezdetleges volt. Szabolcs Zoltán professzor ezt a lehetőséget fikciónak tartja, nagyobb esélyt lát arra, hogy egyszer, a távoli jövőben speciálisan génkezelt sertésszívek segítségével gyógyítsanak szívelégtelenségben szenvedő betegeket. Ezen a téren azonban számtalan ismert és talán még nem is ismert nehézséget kell leküzdeni.