Egy 4,4 kilométer átmérőjű kisbolygó közelíti meg a Földet szeptember elsején. A hatalmas űrszikla szerencsére eléggé távol lesz ahhoz, hogy ne csapódjon be – nagyjából hétmillió kilométerre –, de így is az eddigi leghatalmasabb objektum, amely a NASA aszteroidafigyelő programjának 1998-as elindítása óta ilyen közel jutott bolygónkhoz. A modern nővérképzést elindító Florence Nightingale után Florence-nek nevezett, 1981-ben felfedezett kisbolygó érkezését izgatottan várják a csillagászok, hiszen a szikla mérete és pályája különleges megfigyelésekre ad lehetőséget. A legjobb földi teleszkópokkal ugyanis akár tízméteres felbontásban is látható az égi vándor. Nem árt igyekezni, mert 1890 óta (bár akkor nem is tudtunk róla) most lesz a legkisebb távolságra, ennél közelebb 2500 körül kerül majd. Különleges élményt nyújthat az amatőr csillagászok számára is, mivel kisebb teleszkópokkal is látható lesz.
Az aszteroidák már évmilliókkal ezelőtt is veszélyt jelentettek a Földre. Szakértők nemrég azt modellezték, mekkora tüzek tombolhattak, s ennek nyomán mennyi korom szabadulhatott fel 66 millió éve a 10 kilométeres aszteroida becsapódása után. Számításaik szerint a légkörbe került mintegy ötmilliárd tonna korom legnagyobb része akár 90 kilométeres magasságba emelkedhetett. (Igaz, a nagyobb szemcsék 90 százaléka egy éven belül visszahullott.) A kisbolygó becsapódása nyomán a levegőbe kerülő korom miatt kétéves tél köszöntött a bolygóra, és savas eső hullott az égből. Ha ez nem lenne elég: az ózonréteg is elpusztult, emiatt a Nap káros sugarai háborítatlanul érték el a felszínt. Annak idején a földi élőlények háromnegyede kipusztult.
– Tanulmányunk a becsapódást követő elsődleges események – földrengések, cunamik, hőhullámok – után bekövetkező történésekre koncentrált – idézte Charles Bardeen, az Egyesült Államok Atmoszferikus Kutatóközpontja munkatársának szavait az Independent.co.uk honlap. – Szerettük volna megbecsülni a keletkezett korom mennyiségét és meghatározni annak hosszú távú következményeit az életben maradt állatok számára – mondta.
A PNAS (Proceedings of the National Academy of Sciences) című lapban megjelent tanulmány legfőbb következtetése az, hogy a becsapódás és annak következményei együttesen okozták a tömeges kipusztulást. A légkörbe került korom visszaverte a napsugárzást – a napfény 99 százaléka másfél éven keresztül nem ért le a felszínre – emiatt a szárazföldek átlaghőmérséklete 28, az óceánoké 11 Celsius-fokkal csökkent. A légkör legfelső rétege ellenben sokkal forróbb volt a szokásosnál, ez pusztította el az ózonréteget. Másfél éven keresztül a növények képtelenek voltak a fotoszintetizációra. A modellek szerint a becsapódás után négy évvel is csupán a korábbi hőmennyiség tizede érte el a talajt. (Igaz, ezt követően felgyorsult a légkör kitisztulása.)
Bardeen szerint a nagy testű szárazföldi állatok döntő többsége a becsapódás után nem sokkal kipusztult. Az óceánok lényei mellett a föld alatt élő állatok túlélhették az első sokkot, de a hőmérséklet-csökkenés és a halálos sugárzás őket sem kímélte. Különösen az óceánokban volt pusztító a hatás, ahol a fitoplanktonok (mikroszkopikus méretű algák) eltűnése miatt felborult az élelmiszerlánc, megannyi egyéb faj pusztulását okozva.