Hiába tudja az ember az eszével, hogy Budapesttől ezer kilométerre délnyugatra október végén is nyári derűvel ragyog a nap, szikrázik az ég és finomabb a kávé, átélni mindezt megrázó élmény. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az olasz csizma középső részén élő taljánok többnyire kiegyensúlyozott, jó kedélyű, nyílt mosolyú emberek, könnyen az az érzésünk támad, hogy ide minél többször el kellene utazni.
A kérdés csak az, hogy milyen módon. Ezer kilométer ugyanis már túl sok ahhoz, hogy különösebb előkészületek nélkül nekivágjon a kalandvágyó turista. Persze nem számít a nagy távolság, ha repülünk, és a diszkont-légitársaságoknak köszönhetően ez nem is tartozik az elérhetetlen vágyak közé. Ferihegyről közvetlenül elérhető Pisa, de sok olasz városnak is van leszállóhelye. A repülés ideje két-három óra, azonban kérdés, hogy mihez kezd az utas, ha mondjuk Pisában landol.
A ferde torony és a többi látnivaló fél nap alatt megtekinthető, de hogy jutunk el Firenzébe, Luccába, Sienába? Bérelt autóval csak az említett városok pereméig utazhatunk, ugyanis a legtöbb olasz város belsejéből kitiltják a kocsikat. Marad a meglehetősen drága parkolás és a városi közlekedés. Ezen okból hasonlóképp problémás, ha vonattal utazik vagy saját autójával vág neki az utas a toszkán körútnak.
Az autóbuszos társasutazásnak viszont a legfőbb erénye a fenti megoldásokkal szemben, hogy a járművet gondos kezek a látnivalók közelébe kormányozzák. Parkolni persze a buszok sem tudnak a belvárosban, de a sofőr a leszállás idejére megállhat, és megbeszélt időben visszatérve felszedi az utasokat. Ez nemcsak a legkényelmesebb módja a városnézésnek, hanem a leggyorsabb is, az idő nem megy el a külvárosokban. Ráadásul a magyar buszok és magyar sofőrök költsége töredéke az olasz versenytársakénak, azaz a buszos körutazás kifejezetten kedvező áron érhető el.
Ezzel szemben el kell fogadniuk az utasoknak, hogy a Budapest és Firenze közötti ezer kilométeres távot – még ha korszerű, légkondicionált járművön is, de – napi tizenöt órán keresztül tartó buszozással teljesítik. A kirándulásból így két teljes nap elmegy az utazással.
A hazai utazási irodák többnyire csomagban kínálják az autóbuszos szolgáltatást és a szállást, esetleg ellátást. Az utazás olcsó, az olasz szállodai árak azonban a magyar jövedelmekhez képest meglehetősen borsosak. A szervezők igyekeznek megtalálni a legkedvezőbb megoldásokat.
A drága turistacsapdák helyett a környékbeli kisvárosok szállodáit részesítik előnyben. Firenze, Pisa, Lucca helyett több utazásszervező is Montecatini Terme fürdővárosba viszi utasait, amelynek a főszezonon kívül kihasználatlan kapacitásai vannak. De még ezen, viszonylag olcsó hotelek listaáraiból is jelentős diszkontot kapnak a csoportokat utaztatók.
Igaz, cserébe a szolgáltatás meglehetősen fapados. A csapvíz például nem ajánlott emberi fogyasztásra ezekben a hotelekben, a meleg víz pedig ki-kifogy a zuhanyozóban. Nem mindig működik a légkondicionáló sem – amit ősszel már fűtésre használnak –, lassú és megbízhatatlanul jár a lift. A svédasztalos reggeli egyféle péksüteményt, felvágottat, sajtot jelent, az egyetlen kávéautomata előtt sorok kígyóznak. A meleg vacsora éppen csak elégséges mennyiségű. Egyáltalán, az egész étkeztetési gyakorlat az egykori balatoni szakszervezeti üdülőkére emlékeztet.
Mindezeket a nehézségeket ellensúlyozza, hogy a pazar, háromnapos toszkán barangolás – nehezítve két teljes nap buszos zötykölődéssel – kijön fejenként százezer forintból, mi több, ebbe még belefér néhány pazar múzeum megtekintése is, magyar nyelvű idegenvezetéssel. Egyébként az olasz múzeumok drágák, a nevezetes Uffizi képtár belépője például 9000 forint fejenként. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a múzeumban meglehetősen nagy az embersűrűség, akkor látható, az olaszok alaposan megkérik az árát a birtokukban lévő, egyébként páratlan kulturális kincseknek.
Ami manapság a jól bevezetett turistacélpontok környékén zajlik, az gyakran önnön paródiájába csap át. Az ezeresztendős köveket végeérhetetlen csapatok tapodják, kíméletlenül járják végig a kijelölt útvonalat. Firenze, Siena történelmi főtere vagy Pisa híres épületegyüttese környékén lépni sem lehet a fotózó, szelfiző hadaktól. Pisa ferde tornya kivétel: itt olyan képet készíttetnek magukról a – főként távol-keleti turisták –, amihez mindkét kezükre szükségük van. A pisai főtér kerítése mentén percenként többtucatnyi olyan kép készül, amelyen a főszereplő tréfás mozdulattal, két kézzel mintegy nekiveselkedik a toronynak.
Sokkal kellemesebb arcát mutatja Toscana, ha a vidéket járjuk. A dimbes-dombos tájon olíva- és szőlőültetvények között vezet az út. Kis domb: egy ház, nagyobb domb: több ház, kisebb hegy: egész városka ragyog a napfényben. Kevés kellemesebb dolog van, mint egy szép zöld kerttel övezett teraszról lepillantani a patchworkszerű, szépen megművelt tájra. A legszebb dombtetőre épült település talán maga San Gimignano, amely a tucatnyi, XII–XIII. századi lakótornya miatt távolról olyan sziluettet ad, mint egy mini Manhattan.
Az utazás gyorsan véget ér, és vele elmúlnak a pillanatnyi kellemetlenségek is, megmaradnak ellenben a nem hétköznapi élmények. Bármilyen sok alkalmazkodást is kíván ötven ember egy légtérben utazása, a napfény íze, a reneszánsz freskók ragyogása, a felszolgálók mosolya, az olajfák illata sokáig elkísér.