Ebben az egy mondatban sűríthető össze annak a legújabb felmérésnek az eredménye, amelyben az élelmiszerügyi hivatal azt próbálta kideríteni: a magyar fogyasztók elégedettek-e az idehaza kapható bolti áruval, s előfordult-e velük, hogy Nyugaton jobb, ízletesebb és gusztusosabb termékekkel találkoztak. A honi vásárlók nagy részének tapasztalata szerint a multik Magyarországot a második vonalba sorolják, a különbségtétel pedig olyannyira kézzelfogható, hogy a nyilvánvaló jelek ott sorakoznak a boltok polcain.
Az uniós csatlakozás időszakában a legtöbben azt várták, hogy hazánk – más, hasonló sorsú kelet-közép-európai államokkal együtt – olyan közösségbe nyer bebocsátást, amely az egyenrangúságra épül, ahol a szabad verseny áldásos előnyeit minden térség minden fogyasztója élvezheti, s ahol a vevő az első. Másfél évtizeddel később viszont ott tartunk: harcolnunk kell azért, hogy legalább a tányérunkon ne látszódjon a különbség Nyugat és Kelet között. Vagy ha már látszódik, legalább jelezzék az eltérést a gyártók a csomagoláson. Annak idején mintha nem erről lett volna szó.