A népi anekdotakincs szerint Fedák Sári, a magyar színjátszás Beregszászon született feledhetetlen primadonnája egy kártyapartin nyerte a városban ma is álló kastélyt. No nem a szó hagyományos értelmében, hanem úgy, hogy az urak az ő meztelen hasán verték a blattot. A kikötésük csupán az volt, hogy a színésznő egész este egyszer sem nevethette el magát.
Nagy Lajos és a Rákócziak hajdani vidéke sajátos helyzetű és hangulatú része Kárpátaljának. A Vereckei-hágó, Munkács, Huszt, Szolyva, Ungvár és Beregszász – hogy csak a legnagyobb helyeket soroljuk – minden kövéből árad a történelem.
Itt a magyarok a monarchia gondoskodó és jobb életszínvonalat biztosító időszakát követően a trianoni döntéssel először Csehszlovákiához, majd pár éves hazatalálás után 1945-től a Szovjetunióhoz csatolva együtt élhették át az örményekkel, ruszinokkal, zsidókkal és oroszokkal Ukrajna papíron deklarált, 1991-es önállóvá válását.
A XXI. század maréknyi kárpátaljai magyarságát ma is tépázza a politika. Ukrajna sajátos Európa-szimpátiája, összekapcsolódva az oroszok szűnni nem akaró gondoskodásával, egyedi, az írott jogszabályokon felül álló társadalmi játékszabályok szerint hagyja élni állampolgárait.
A magyar határhoz egészen közel fekvő falvakban hajnali 3-4 óra felé alacsonyan szálló repülőgépként száguldoznak a csapnivalóan rossz minőségű utakon a több évtizedes négykerekűek a csempészett cigarettától és más kurrens portékától várt üzleti bevétel reményében.
Persze nem csoda a féktelen sebesség, főként annak fényében, ahogy Kárpátalján meg lehet szerezni a jogosítványt: nem kell hozzá más, csak százezer forintnak megfelelő hrivnya, fénykép és néhány hét türelem.
Ez idő alatt ajánlatos beszerezni az autót és megismerkedni legalább a pedálokkal, a sebességváltóval és a kormánnyal. A többi majd kialakul – meséli a huszonéves beregszászi főiskolai hallgató, aki Nagy Lajos édesanyjának, Károly Róbert hitvesének, Piast Katalinnak kedvenc városában még magyar nyelven hallgatja az előadásokat.
Nem mellékesen az 1095-ben alapított város az egyetlen Kárpátalján, amelynek magyar polgármestere van Babják Zoltán személyében, és 24 ezres lakosságának is több mint a fele magyar.
Miközben a határon túl is fogyunk: egész Kárpátalja viszonylatában az 1941-es népszámlálás idején még 30 százalék volt a magyarság aránya, az ezredfordulón ugyanez az érték már csak 12 százalék volt.
A határ menti kis lélekszámú településeken egyre kevesebb fiatal él. Sokan átjönnek Magyarországra a munkalehetőség és a jobb kereset reményében. Inkább az idősebbek maradnak otthon, akik földet művelnek és állatokat tartanak, így többé-kevésbé meg tudják maguknak termelni a mindennapi betevőt csekélyke, pár tíz ezer forintos nyugdíjuk mellé.
Sóvárogva emlékeznek a bő egy évtizeddel ezelőtti időkre, amikor érezhetően megindult a fejlődés, javult az életszínvonal, ám az időközben kirobbant háború, amely még ma is tart, megakasztotta a kedvező folyamatot. – Korábban a keleti fronton harcolókat nevezték szakadároknak, ma már minket, magyarokat is – mondja az egyetemista.
A kárpátaljai magyarságot azonban rokoni kapcsolataik, kulturális-nyelvi kötődésük és etnikai identitásuk továbbra is erős szálakkal fűzi a történelmi hazához. A falusi turizmusba bekapcsolódott családoknál feledhetetlen napokat lehet eltölteni: a háziak tárt ajtókkal és igazán finom, helyi ételekkel – borscs (céklás zöldségraguleves), pelmenyi (hússal töltött tésztaspecialitás) – várják a fáradt vendégeket.
Egy benei vagy mezővári szállásról könnyen eljuthat az érdeklődő turista Munkácsra, Husztra és Beregszászra, a Vereckei-hágóhoz, a Szinevéri-tóhoz, Ungvárra vagy éppen Szolyvára. Ez utóbbi településen 1944–1945 között szovjet gyűjtőtábor működött, ahol – a kárpátaljaiak Auschwitzában – több mint tízezren vesztették életüket.
Az összegyűjtött áldozatok többsége a szovjet gulag poklában halt meg vagy tűnt el, egy részüket a város határában jeltelen tömegsírban temették el. Emléküket egy park őrzi Szolyván, ahol 2004-ben emlékművet állítottak a második világháborúban elhunyt magyar katonák és civil áldozatok tiszteletére.
A vásárlás a magyaroknak szinte minden árucikk esetében megéri Kárpátalján, már ha egyáltalán lehet kapni a keresett terméket. A legnépszerűbb finomság a dekára mért, sokféle bonbon, igaz, ezekért már ott is mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni, boltonként egészen elképesztő árkülönbségekkel. Népszerűek és ízletesek a füstölt halak, a halkonzervek és a kaviárok is.
Akik magyar családoknál szállnak meg, azoknak gyakorta szinte nincs is szükségük helyi költőpénzre, hrivnyára – amely hozzávetőleg 1:10 arányban váltható az ukrán valuta javára –, mert sok helyen a forintot is elfogadják.
Fedák Sári a pezsgőre esküdött, ma inkább a vodkának van nagy keletje a mindjobban elszlávosodó kárpátaljai területeken, kiegészítve természetesen a legmelegebb ukrajnai tájakon termett, zamatos barackból és szilvából készült jó magyar pálinkával.
A vérzivataros évszázadok emlékét ma már csak az ízes magyar nyelv, a családok átörökítette hagyományok, néhány omladozó várrom és emlékmű őrzi. Aki felmászik a lépcsőkön a tiszaújlaki turulmadaras Rákóczi-emlékmű tetejére, nemcsak az elmúlt időszak nagy árvizeket jelölő feliratokat olvashatja el, de áttekinthet a Tisza túlpartján a mai magyar partokra is, ahol nagy fejedelmünk a felkelők csapatainak élén 1703. július 14-én hatalmába kerítette a tiszaújlaki-tiszabecsi révet.
Ez az ütközet (a tiszabecsi átkelés) volt a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatája, amelyben vállvetve, hősiesen harcoltak a magyar és ruszin felkelők.