Egy világbajnoki mérkőzés mindig más, mint egy bármilyen egyéb futballmeccs, legyen az akár a Bajnokok Ligája döntője. A vb-n ugyanis egy egész országot, nemzetet képviselnek a csapatok, nemzeti zászlók lobognak a stadionban, odahaza tűkön ülve várja a kezdő sípszót az is, akit amúgy hidegen hagy a futball. Így, vagy úgy, tisztában vannak ezzel maguk a játékosok is. Van akit ez annyira feldob, hogy a maximumnál is többet ki tud hozni önmagából (valami hasonló történt a magyar játékosokkal a két évvel ezelőtti Eb-n), de van aki rá se’ ránt.
A franciák algériai származású játékosa, Samir Nasri például egy ideje nem is akar szerepelni a Kékeknél – igaz, ott annyi a klasszis, hogy bőven megvannak nélküle -, a horvátok sztárcsatárát, Nikola Kalinićet pedig a hírek szerint kivágták a keretből, mert derogált neki csereként pályára lépni a kockás mezes válogatottban.
Van azonban egy nemzet, amely hasonlóképpen áll futball tekintetében, mint mi, magyarok, legalábbis abból a szempontból, hogy nagyon régen, 36 éve szerepeltek utoljára világbajnokságon (mi 32 éve). Ahogy két éve a magyar szurkolókat csodálta a világ, amint elleptük Marseille-t, úgy a peruiak is rengetegen, harmincezernél is többen jöttek át a tengerentúlról Oroszországba csapatukért. És ugyan az első meccsükön mindent beleadtak, de balszerencsés vereséget szenvedtek Dániától.
Egy valamiben viszont egészen biztosan verhetetlenek a peruiak, a 32 csapatból senki sem énekli úgy országuk nemzeti himnuszát, mint ők.
Csak rá kell nézni az arcukra, gesztusaikban ott van, mit jelent ezeknek a fiatalembereknek a hazájuk.