Meghökkentő magabiztossággal jelentette ki a horvát kolléga a sajtóközpontban, a sors nem akarhat mást, mint hazája válogatottjának a sikerét. Nemcsak most, az elődöntőben, hanem a vasárnapi fináléban is, mert itt az ideje, hogy új ország kerüljön a világbajnokok sorába. A már döntős franciák kétszer is feljutottak a világ tetejére, Angliát is elérte ez a dicsőség, végre nincsenek itt más korábbi győztesek, és a futballnak jót tenne, ha egy ilyen kis ország is felkerülhetne a csúcsra.
Ebben is lehet valami, ám ahogyan azt várni lehetett, az angol játékosok nem értettek volna egyet, ha történetesen nem a gyepen, hanem a sajtóhelyen tartózkodnak. A horvát kolléga lelkivilágába már az 5. percben beletapostak: Tippier parádésan csavarta a labdát 19 méterről, szabadrúgásból a Subotic kapujának a bal felső sarkába. A kolléga honfitársai derekasan küzdve igyekeztek besegíteni a sorsnak, ám helyzet nélkül kerestek fogást az olykor veszélyesen kontrázó angolokon.
Így ment ez a 68. percig, amikor az első komoly lehetőséget Perisic értékesítette, és újra nyílttá vált a továbbjutás kérdése. Perisic hamarosan a kapufát is eltalálta, azaz akár a győzelmet is megszerezhette volna. A rendes játékidő hajrájában mindkét fél próbálta dűlőre vinni a továbbjutás kérdését, de hiába. A hosszabbításban hatalmas csata dúlt a két együttes között, és a horvátokat csak csodálni lehetett: két roppant nehéz és hosszú meccs után a harmadikban is volt testi és fizikai erejük az öldöklő küzdelemben.
A 109. percben ennek meg is lett a haszna: egy angol védelmi megingást Mandzukic kihasznált, aztán már nem változott az eredmény, és kiderült, valamennyire igaza volt a kollégának: a sors Horvátország mellett áll…
Az ellenfele a döntőben, mint tudjuk, Franciaország lesz. Hogy miért pont ők, azt kedden este jól láthattuk.
Didier Deschamps két éve az Európa-bajnoki döntőbe vezette a franciákat, Roberto Martinez különösebb kapitányi tapasztalat nélkül érkezett a világbajnokságra. Martinez a brazilok legyőzésével elhúzta a mézesmadzagot a belgák előtt, minden adva volt, hogy az első számú esélyes búcsúztatása után a franciákon is átlépjen a spanyol tábornok. Aztán az egészből nem lett semmi. Kiélezett pillanatokban sokat számít a tapasztalat, még egy olyan fiatal csapat esetében is, mint a francia.
Antoine Griezmann két BL-döntőbe segítette az Atlético Madridot, a 19 éves Kylian Mbappé önértékelésének jót tett, hogy jelenleg ő a világ harmadik legdrágább játékosa, Raphael Varane az utóbbi öt évben négy BL-t nyert a Reallal, N’Golo Kantét tavaly megválasztották a Premier League legjobb játékosának. A belgáknál Eden Hazard, Kevin de Bruyne és Romelu Lukaku hiába zseniális labdarúgó, klubjaik nem nyertek fontos nemzetközi trófeákat.
Ahogy felmagasztalta a nemzetközi szaksajtó Roberto Martinezt a brazilok elleni siker után, olyan tehetetlennek tűnt a tar mester és csapata Szentpéterváron a franciák ellen. Sütött Hazard-ékról, hogy mennének ők előre, de féltek a francia kontratámadásoktól, mint a tűztől – nem ok nélkül. Mbappé úgy futotta le a belga védőket, ahogy akarta, Griezmann is szabadon ficánkolt, valahogy nem volt kitalálva a belga taktika a gallok ellen. Amilyen élénken mozgott De Bruyne a brazilok ellen, olyan tompa volt az elődöntőben. Lukaku nem jutott labdához. A bekapott gól után alig változott valami, és ez Martinez szakmai felelőssége.
Hogy mi a franciák titka? Deschamps mesterien vette ki a játékból a belga kulcsembereket, a Pogba, Matuidi, Kanté kőkemény középpályássor minden meccsen meggyőző. Griezmann még nincs (talán soha nem is lesz) Ronaldo vagy Messi szintjén, de alázatos és intelligens, eddig kiosztott két gólpasszt, lőtt három gólt. Ő a vezér. Mbappé klasszis, Olivier Giroud a legkevésbé sem az, körülbelül olyan egydimenziós csatár, mint az 1998-as vb-győztes csapatban Stephane Guivarc’h. A történelem ismételheti önmagát, és ennek nem mindenki örül. Az orosz drukkerek biztosan nem, ők a belga szektorban foglaltak helyet. Nem volt nehéz kiszúrni, onnan hallatszott a „Rosszija-rigmus”.
A meccs után a belvárosban, az egyik Lomonoszov utcai csehóban gyűltek össze a szurkolók. Gyanútlanul kérdeztem két belga mezest a kiesésről. „Valami eltört bennünk. Annyira hittünk Lukakuban, Hazard-ban és De Bruyne-ben, az igazi támadó focit a belgák játsszák. Elkísértük őket Kazanyba, ott voltunk a brazilok elleni meccsen” – mondta fékezhetetlen lendülettel az egyik, sietve leszögezve, hogy orosz, de odavan a belgákért. Azzal a lendülettel felhajtott egy vodka, málnaszörp, levendula, ketchup és bors keverékéből összeállított szatana koktélt, majd folytatta.
„Nem szeretjük a franciákat. Mielőtt megkérdezné, nem politikai okokból, egyszerűen nem tetszik a focijuk. Erőből oldanak meg mindent, nem látványosan, mint a belgák. Látja, ezért is sajnálom az elbukott elődöntőt” – majd ezzel lehúzott egy újabb szatanát. Mielőtt nagyon belelovalta volna magát, felcsendült az Abbától a Dancing Queen, erre mindenki – argentin, perui, orosz, belga és francia egyaránt – táncra perdült. Lapzártánkig nem derült ki, hogy Moszkvában volt-e hasonló népünnepély az angol–horvát elődöntő után.
Elődöntő: Anglia–Horvátország 1-2 (1-0, 1-1, 1-1), Moszkva, 78 011 néző, jv.: Cuneyt Cakir (török). Gól: Tippier (5.), Perisic (68.), Mandzukic (109).
Fejezetek az orosz személyszállítás történetéből
Az oroszok nem akarnak lemaradni a személyszállítás legújabb kihívásaiban. Olyannyira nem, hogy még mindig él és virul az Európa több városából kitiltott Uber, de van egy eredeti orosz találmány, amely semmivel nem tud többet, mint a versenytársa, de legalább orosz. A Yandex okostelefonon rendelhető, fő ismertetőjele, hogy elvileg sokkal olcsóbb, mint a normál taxi. Kedd este a szolidra sikeredett belga–francia közös iszogatás epicentrumába rendeltem ilyet. Egy azeri sofőrhöz volt szerencsém, akit nem nagyon kellett noszogatni, 140-nel szántotta végig az utat, közben elvárta, hogy hálálkodjak, amiért elérem a reggel 5-ös vonatot, miközben ő a karrierjét kockáztatja az én vb-elődöntőmért. Szabályosan könyörgött, hogy adakozzak, nyugodtan mehet zsebbe is, csak adjak, mert Bakuban nagyon nehéz az élet. Kénytelen voltam figyelmeztetni, hogy jelenleg Szentpéterváron beszélgetünk, feltételezem, hogy akkor életvitelszerűen itt él. Persze, mondta, de Bakuban sokkal jobb, mint itt, tehát ő menne haza.
A végén persze tisztességes borravalóval honoráltam a szolgálatait. A korábban már említett hídfelnyitás miatt az egész várost megkerültük, végül tíz perccel az indulás előtt parkoltunk a pályaudvarnál. Két ellenőrző kapunál motoztak meg, mire felértem a vonatra, és elfoglaltam a helyem az indiai, a Franciaországban élő kameruni és az orosz kolléga ágya mellett, alatt. Klasszikus fapados hálókocsi, moccanni nem lehet, aludni még annyira sem, főleg ha egyszerre ketten horkolnak. Gondoltam, sétálok egy kicsit, a folyosón belebotlottam José Luis Chilavert-be, a paraguayi kapuslegenda régi ismerősként köszöntött, pedig két napja egy tolmács segítségével beszéltünk három percet. Ő sem tudott aludni, én sem, és ez így ment délután háromig, amikor tíz óra döcögés után besiklott a vonat a Kurszkaja pályaudvarra.