Talán ezért van az, hogy nem csak azokat érinti meg a világbajnokság, akik egyébként is követik a nemzetközi labdarúgóélet történéseit, hanem olyanok is futballőrültek lesznek egy hónapra, akiket máskor hidegen hagy a sportág.
Hirtelen előkerültek Luka Modric kiskori fotói, akinek egy boszniai horvát faluból, gránátzaj közepette indult el a karrierje, hogy egy vékonydongájú kisfiúból a világ egyik legjobbja legyen. Vagy ott van Vedran Ćorluka története, aki a délszláv háború során a szülőfalujában lebombázott katolikus templomot építtette újjá később a saját pénzéből.
Húsz éve, amikor amikor a horvátok utoljára vb-elődöntőbe jutottak, ugyancsak a franciákkal találkoztak. Akkor is horvát csodáról beszéltek, pedig akkor is nekik volt az egyik legerősebb játékoskeretük, mint ahogy most is. Akkor végül a bronzéremig jutottak, és ugyan azt horvátokként Horvátországnak nyerték, de az alapokat, még jugoszlávként sajátították el. A mostani (arany, vagy ezüst)érem már száz százalékig Horvátországé.
Most talán kevesebb szó esik róla, de a francia együttes házat táján is van szívszorító történet. Antoine Griezmannról, ugyanúgy, mint Modricról úgy tartották edzői, hogy kicsi vékonydongájú gyerekként, nem való neki a profi futball. Griezmann serdülőként Spanyolországba igazolt, ott vált világklasszissá, ennek ellenére már a franciák ikonja. Nővére a 2015-ös párizsi terrortámadás túlélője, és talán éppen ezért nem volt véletlen az sem, hogy a két évvel ezelőtti franciaországi Európa-bajnokságon, a francia-ír nyolcaddöntő után Griezmann volt az, aki a lefújást követően kijött a stadionból, és átnyújtotta a találkozó dedikált labdáját az ott várakozó kisfiúnak. Ő nem volt más, mint annak a rendőrnek, Jean-Baptiste Salvaing-nek a fia, akit pár héttel korábban egy brutális dzsihadista támadás során mészárolt le az ISIS-nek hűségesküt tevő terrorista, feleségével együtt, és csak a pár újszülött gyermekét hagyta életben.
Húsz év alatt alaposan megváltozott a nagypolitika, megváltozott a futball, más Horvátország, és Franciaország sem ugyanaz már. Ám ha a fenti történeteknek van (és miért ne lenne?) létjogosultsága, akkor van egy név, amelyet nem lehet kihagyni a meccs előtti előzetesekben megemlítettek közül.
Ő Jean-Michel Nicolier, a fiatal katolikus francia középiskolás, aki 1991-ben az egyik híradó után felállt a fotelből, és közölte anyjával, hogy elmegy önkéntesnek a délszláv háborúban küzdő horvát fegyveresek közé. Nicolier Vukovárt védte a társaival a túlerővel szemben, az elkerülhetetlen vereség után még nyilatkozott egy francia tévének, majd pár órával később kivégezték.
Posztumusz kitüntetését anyja, Lyliane Fournier vette át. Aligha van ember Franciaországban, akit mélyebben megérintene a mostani döntő, mint őt.