– Nem ismerek még egy festőművészt, aki ennyire következetesen festené 1956 történéseit. Mi indította erre a témaválasztásra?
– Kétségkívül volt egyfajta küldetéstudatom, és az átélt élmények is nagyban inspiráltak. Ugyanis aktívan részt vettem az ’56-os eseményekben és harcokban. Meghurcoltak engem is: fegyelmi bizottság elé állítottak a képzőművészeti főiskolán. A tanáraink közül csupán Koffán Károlyt, a hallgatók közül pedig egyedül engem. Ezt a jegyzőkönyvek is tanúsítják.
– Hogyan indult a forradalom a képzőművészeti főiskolások számára?
– Még október 15-én, a díszteremben kezdődött. Akkor már minden főiskola hallgatói zugolódtak, megpróbáltak szabályokat diktálni. Ezen a dísztermi nagygyűlésen például mi már követeltük, hogy a helyiségben lévő Sztálin-szobrot tüntessék el. Ez azért számít nevezetes dolognak, mert 15-én történt: bő egy héttel azelőtt, hogy a Műszaki Egyetemen követelték ugyanezt, és aztán a valóságban is ledöntötték a Sztálin-szobrot. Követeltük továbbá azt is, hogy március 15-ét és október 6-át nemzeti ünneppé nyilvánítsák. Tanügyi reformokat is kívántunk. Például a marxista tárgyak eltörlését, illetve azt, hogy több idegen nyelvet is tanítsanak, ne csak az oroszt. Említésre méltó, hogy a marxista tanszék vezetője ott azt mondta: ez a gyűlés a szeizmográfnál is pontosabban mutatja, hogy hová és ki ellen irányul a nép haragja.
– Hogyan kezdődött a tényleges forradalom a főiskolán?
– Október 23-án ki akartunk vonulni, amiről már 22-én megállapodtunk. Volt egy gyűlés, és ott a tanárok le akartak erről beszélni, de mi ennek ellenére mentünk, s csodálkozásunkra a Rákóczi úton már hatalmas tömegbe kapcsolódhattunk be. Mindenünnen jöttek zászlókkal, énekelve, s így vonultunk a Petőfi-szoborhoz.
– Hol vett részt később forradalmi küzdelmekben?
– Például a Vörös Csillag moziban, ami akkor szállodával egybeépülve működött. Azért választottuk ezt, mert a szállodarész az akkori Lenin körútra nyílott, a Hársfa utca felé pedig el lehetett menekülni. Az egyetemi ifjúság ugyanis nemcsak bátor volt, de elővigyázatos is. A harcokban amúgy kevés egyetemista és értelmiségi vett részt: zömében munkások, középiskolás diákok, gyerekek meg volt katonák fogtak fegyvert.
Egy pesti srác a vásznon. „Lényeges az átadás gesztusa nemzedékről nemzedékre”
– A főiskolán nemzetőrök voltak?
– Igen. Amikor november 4-én hajnalban hallgattuk Nagy Imre beszédét, hogy a kormány a helyén van s a katonaság felvette a harcot, úgy gondoltuk, hogy nekünk – mint nemzetőröknek – is a főiskolán a helyünk, s belopakodtunk az épületbe. Nagyon kockázatos volt ide bejönni, mert a Keleti pályaudvart az oroszok már elfoglalták, a Nefelejcs utcát pedig állandóan nyomjelző lövedékkel lőtték. Akkor tudtunk többen is átjönni, amikor tárat cseréltek. Amikor odaértünk az Izabella utcai bejárati kapuhoz, tudtuk, hogy ott van egy Budaházi nevű fűtő, és zörögtünk neki. Nagy nehezen beengedett; voltunk vagy harmincan. Az Andrássy úton, ami akkor Sztálin út volt, akkor már vonultak a szovjet tankok és a nyitott páncélautók a Parlament felé.
– Hogyan estek a szovjetek áldozatául a hallgatótársai?
– November 6-ról 7-re virradóra körülvették a főiskolát tankok, s az épületre irányították az ágyúcsöveket. Az általunk állított őrök észlelték, hogy körül vagyunk véve. Lementünk hát a pincébe, ahol előzőleg, még november 4-én kivágtuk a szomszédos Izabella utcai épületnek a falát, hogy ott majd elmenekülhessünk. De elárultak bennünket. Bejutottak az oroszok, s kiválogatták közülünk azokat, akiken például kincstári csizma és kabát, vagy akármilyen árulkodó ruhanemű volt. Így például Kovács Jóska bőrkabátot viselt, ami a szemükben a forradalmár típust testesítette meg. Bevitték őket a szomszéd fáskamrába, a pincébe, s ott lelőtték őket, akár a kutyákat.
– A főiskola udvarán, ahol ezek a tragikus események zajlottak, most autók parkolnak. Miként történt az a bizonyos árulás?
– Védelemre rendezkedtünk be: asztalokat hoztunk, és a grafikai műhelyekből oldószereket tettünk üvegekbe, hogy majd a tankokra dobáljuk. De 4-én dél körül jött a tanárunk, Koffán Károly motorkerékpárral Budáról, és azt mondta: gyerekek, itt tankok ellen kézifegyverekkel nem lehet harcolni, menjenek haza. Többen hazamentek, én pedig Vörös Gyula barátommal egy másik helyre: még egy éjjel ott harcoltunk. 5-én vagy 6-án jöttünk be, hogy itt majd plakátot rajzolunk. És akkor leptek meg az oroszok bennünket. Valaki elárult bennünket, mert bejöttek a bábszínház kapuján. Nem volt nyoma semmiféle erőszakos behatolásnak. S nemcsak beengedték, de végig is vezették őket az épületen. A pincébe is lejöttek, ott kivégezték Csűrös Zoltánt és Komondy Sándort. Itt nem volt foglyul ejtés, nem volt bírósági eljárás.
– Négy katona mellett négy diák is vértanúhalált halt ekkor az orosz fegyverek által. Kik voltak ők?
– Csűrös és Komondy mellett Bódis Antal és Kovács József. Mindnyájan főiskolai hallgatók, s nagyon tehetséges emberek voltak.
– Mihez kezdett ezek után?
– Disszidálni akartam, de elfogtak Mexikópusztán, az osztrák határon, s bevittek Csornára. Ott hallgattak ki több napon keresztül. Olyan szegény diák voltam, hogy egy összeborított zsíros kenyér és egy József Attila-kötet volt a szatyromban. Ez volt az egész vagyonon, meg egy béleletlen kabát. Ez feltűnt a kihallgató tisztnek is, aki szimpatizált velem, mert kivette a szatyorból a József Attila-kötetet, és mondta a társának: na, ezekről a versekről beszéltem. Aztán a rendőrségre kerültem, ott levittek a fogdába, elvették a nadrágszíjamat, s egyedül betettek egy cellába: ott voltam jó pár napig.
– Fél évszázad múltán döntött úgy, hogy mementóképpen megfesti az 1956-os forradalom szimbolikus témáit…
– Megfestettem például azt, amire mindenképp emlékeznünk kell: hogy nem álltunk bosszút. Tizennégy, tizenöt, tizenhat éves gyerekeket végeztek ki, illetve haltak meg a harcban, és ki volt írva a keresztjeikre, hogy bosszút állunk értetek. De nem álltunk bosszút.
– Az egyik nagyméretű vásznának viszont az a címe, hogy Feltámadunk.
– Igen, a halottaiból kinő egy szépen idealizált fiatal gyerek, géppisztollyal, aki majd bosszút áll. És itt van Falábú Jancsi, a Corvin köz hőse is; itt van, aki egy tankot felgyújt benzines palackkal, és itt van a Keménykalapos, meg az apja, a Tarisznyás Öreg. Őket a Corvin közben így hívták: soha nem a nevükön szólították őket.
– Ebbe a kollázsba viszont forradalmárok fotóit is beleapplikálta…
– Fejes József Tibor például a Corvin köz hőse volt. Falábú Jancsi ágyúval lőtte ki a tankok láncát, mivel a lövedékek a páncélt nem ütötték volna át. A sérült hernyótalppal viszont csak körbe-körbe tudott járni: ezután felgyújtották és megsemmisült. Szerepel a szovjetek által megölt Csűrös Zoltán is, aki évfolyamtársam volt a főiskolán, ötödéves hallgató. A tizenéves gyerekeket pedig, ha egyszerűen csak megfestem, nem hiszik el a történetüket. Ezért eredeti fotódokumentumokat applikáltam a képbe.
– A forradalom festőjeként hogyan gondolja: ezek az alkotások, amelyekkel visszaemlékszik ’56-ra, mennyire tudják átadni azt a hangulatot, azt a lelkesültséget, ami akkor uralkodott Budapesten?
– Lényeges az átadás gesztusa nemzedékről nemzedékre. Azért írok rájuk szöveget is, mint a középkorban a templomokra, mert az újabb generációknak nincs közvetlen élményük a forradalomról. S évtizedeken át nem is iparkodtak azon, hogy ezeket a hősi tetteket mindennapivá tegyék és jó értelemben vett propagandát csináljanak nekik.
– Csopaki családi nyaralójuk egyúttal műterem céljaira is szolgál. Itt készíti ’56-os festménysorozatát is. Miért aktuális ez mindmáig?
– 1956-ban az egész nép felkelt az idegen harckocsik ellen. A hős gyerekek Molotov-koktélokkal gyújtották fel a tankokat, és úgy gondoltam, hogy ezeket az ifjú szabadsághősöket meg kell örökíteni, akik tizenöt-tizenhat évesen életüket áldozták az oroszokkal való harcban. Féléves töprengés után különböző motívumokat próbáltam felrakni erre a vászonra, de sehogyan sem tudtam kifejezni azt, hogy a dióverő puskákkal felszerelt suhancok le tudták győzni ezeket a tankokat. Sokat jártam a Corvin köz környékén: tele volt rommal. Fotók bizonyítják, hogy teherautók, ágyúk és tankok semmisültek meg. Olyan nagy hő keletkezhetett, hogy a teherutók vezetőfülkéi egyszerűen leolvadtak.
– Immár két évtizede készül a forradalmi képek sora. Mi mozgatta: miért kell képzőművészeti eszközökkel is emléket állítani az ’56-os hősöknek?
– Az a személyes élmény, hogy a főiskolán kivégeztek nyolc embert, egész életemben kísértett. Olyannyira, hogy foglalkoznom kellett vele. Sőt, a főiskola azzal is megbízott, hogy feleségemmel együtt írjunk egy könyvet az élményeinkről – ennek már a második, bővített kiadása is megjelent. Szerencsére a harcokat, majd a fegyelmit ép ésszel és ép testtel éltem túl: nem rokkantam bele.
– Fenntartható az alkotóban ez a fajta érdeklődés? Lezárható valaha egy ilyen sorozat?
– Valószínű, hogy halálomig bővítem a szériát, amelyet az ’56-os élményanyag táplál.
