– Egy meghatározó gyermekkori élmény mutatott irányt a ferences hivatás felé, és az isteni meghívás, amely a mai napig tart, öröklét lett számomra – emlékezik vissza Kovács Bánk ferences szerzetes, aki 75 évvel ezelőtt, 1943. szeptember 2-án lett egyszerű fogadalmas tagja a Kisebb Testvérek Rendjének.
– Négyéves voltam, amikor első ízben ministráltam a felsősegesdi Szent László-templomban. Mivel a legkisebb voltam, a sor elejére állítottak. A szentmise kezdete előtt láttam, ahogy a sekrestyés, Liberát testvér meggyújtja a gyertyákat. Olyan hittel, tisztelettel tette, hogy akkor elhatároztam, én szerzetes leszek – hangsúlyozza Bánk atya.
Elhatározásában az is közrejátszott, hogy vallásos családban nevelkedett hatodik, egyben utolsó gyermekként. Már a születése sem mindennapi körülményeik között történt, mert vasárnap este hét órakor, a harang megkondulása után jött a világra. – Nagyon boldog vagyok, hogy az Úr angyalával kezdhettem el az életemet – teszi hozzá.
Az akkor négyéves gyermeknek alig tíz esztendőt kellett várnia arra, hogy valóra váljon az álma.
– Tizenöt éves voltam, amikor befejeztem a gimnázium első négy osztályát. A nyári szünetben, vasárnap otthon volt az egész család, és délután az udvaron beszélgettünk. Egyszer csak odajött hozzám a segesdi ferences káplán. Közölte, hogy ha barát akarok lenni, akkor azonnal öltözzek át, és kövessem, mert itt van a tartományfőnök atya. A szüleimhez fordultam, és megkérdeztem: elengednek, odaadnak? Miután igent mondtak, követtem a káplán atyát. Két hét múlva felvételt nyertem a ferences rendbe. A felvételi okmányon szerzetesi nevemként a Bánk név szerepelt. A tartományfőnök atya megérezte, hogy igazi magyar vagyok – meséli Bánk atya.
1942 augusztusában bevonult a noviciátusba. Akkor tudta meg, hogy amíg le nem teszi az ünnepélyes fogadalmat és nem szentelik pappá, nem mehet haza. Akkor úgy tűnt, hogy ez akár tíz év is lehet. Az események azonban másképpen alakultak, mert amikor a második világháború alatt a szovjet csapatok a közelbe értek, a rendből mindenkit hazaküldtek, mert nem tudták garantálni a biztonságukat.
Amikor hazaért Segesdre, újabb megpróbáltatások következtek, mert a visszavonuló németek felrobbantották a templomuk tornyát, és a kolostorban is komoly károk keletkeztek.
– Ott voltam, amikor görgették be a robbanóanyagot, majd este kilenckor el kellett hagynunk a templomot. Nem sokkal később egy őrült nagy robbanást hallottunk, majd amikor elült a por, láttuk, hogy hiányzik a templom fele és a kolostor egy része – meséli Bánk atya.
Később, ahogy elvonult a front, visszatérhetett a tanulmányaihoz, de a kommunisták térnyerésével az egyházakat egyre inkább háttérbe szorították, majd 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket. Mivel féltette a szüleit, rokonainál keresett menedéket. Végül a mariánus ferences rend anyaházában (a most belvárosi ferences templom és rendház) 1951. március 30-án tett ünnepélyes fogadalmat, 1951. november 4-én pedig Kovács Sándor szombathelyi püspök szentelte pappá örökfogadalmas szerzetesként.
A teológiai doktorátus megszerzése után a nyugat-magyarországi püspökség fogadta be, és némi megszakítással ott szolgált a rendszerváltozásig. Közben azonban, 1960-ban a kommunista hatalom nem nézte jó szemmel a tevékenységét, ezért az Állami Egyházügyi Hivatal megvonta papi működési engedélyét. A következő három és fél évben Budapesten a Szolidaritás HTSZ néven működő egyesületben – ahol üldözött papok, szerzetesek, szerzetes nővérek dolgoztak – bőrkesztyűszabászként, majd anyagkönyvelési csoportvezetőként dolgozott.
Miután „rehabilitálták”, Gencsapátiban volt káplán, majd Zalalövőn lett hitoktató, 1966. november 1-jétől pedig plébános több mint húsz éven keresztül. Két évtizeddel később Sárvárra került, itt érte a rendszerváltás. – Bementem 1989 tavaszán a rendőrségre, hogy a feltámadási körmenethez engedélyt kérjek. A rendőr azonban váratlanul azt közölte, hogy „Uram, a mai naptól azt csinál, amit akar, nem kell engedélyt kérni”. Hosszú idő után újra szabadon gyakorolhattuk a hitünket – mondja meghatottan.
Bánk atya 1988 szeptemberében, Halmai Semjén halála után átvette az 1950 óta működéstől eltiltott magyar ferences Mária-rendtartomány teljes jogú kormányzását. A szerzetesrendek működésének újraengedélyezésekor, 1999 őszén tartott káptalanon a rendtagok megválasztották törvényes főelöljárónak. A tisztséget 2005-ig töltötte be.
Közben 1989 őszén visszatérhetett Zalaegerszegre, és a helyi Jézus szíve ferences templom plébánosa, illetve a honvédségtől visszakapott kolostor házfőnöke lett. Később Zalaegerszegen öt iskolában hitoktatóként is tevékenykedett, a tanítványairól a mai napig nem felejtkezik el.
– Egy tanítványom annak idején a szalagavató ünnepségén azzal ismerte el a munkámat, hogy azt mondta: ők az iskolában nemcsak tudományt kaptak, hanem Bánk atya felvértezte őket az örök életbe vetett hit kincsével is. A mai napig imádkozom azokért, akik távol vannak tőlem, különösen az esti imámban kérek és adok áldást testvéreimre. Addig nem alszom el soha, amíg ezt nem teszem meg – hangsúlyozza.
A beszélgetés végén elköszönünk, de Bánk atya még nem enged. Megszorítja a kezemet, a szemembe néz, és a következő gondolattal bocsát el:
– Ferenc pápa alig egy éve kijelentette: vége van a hitetlenség világának! Arra kérek mindenkit, imádkozzanak azért, hogy a félrevezetett emberek meg tudjanak térni Istenhez. Akármilyen bűnös valaki, őszintén annyit kell mondania: Atyám, megbánom bűneimet. Nyitva az út a mennyországba – mondja mosolyogva.