A BBC híradója, nyilván a sok bemutatott szörnyűség oldásának céljából, egy londoni eseményről tudósított. Versenypálya kanyarokkal, a résztvevők nemrég hagyhatták maguk mögött a pelenkáskort. Eszelősen hajtották a kétkerekű, pedál nélküli járgányokat. Bukósisakban, térdvédőben, szemüveggel olybá tűntek, mintha törpékbe oltott ufók lennének. Az élen járó, kétévesforma fiúcska a cél előtt felborult, bőgni kezdett. A szülők úgy őrjöngtek, mintha a Forma–1 tétjéről lett volna szó.
Vajon a mai kisgyerekeknek mikor kell felvenniük a „ritmust”? Amint felállnak? Vagy mivel azt látják, érzik, hogy körülöttük minden „vibrál”, ők is fel akarnak gyorsulni mindenben? Késztetésük mennyire szól róluk, és mennyire a XXI. század szülőket is körülvevő, hol inspiráló, hol nyomasztó kényszereiről ? A bőség társadalmaiban is kezdik néhányan felismerni, hogy a túl sok inger, a siettetés csak látszólag és rövid távon inspiráló, messzebbre tekintve nem a gyerekek javát szolgálja.
Lelki „kacatjaink”
Az ausztrál származású Kim John Payne pedagógus és pszichológus több mint két évtizede foglalkozik a gyermekek különböző életkorban mutatkozó viselkedészavaraival. Nem az irodájából nézi a világot, dolgozott annak számos pontján. A háborútól, természeti katasztrófától sújtott területeken éppúgy, mint az amerikai felső középosztály köreiben. Egy szép napon arra a felfedezésre jutott, hogy Jakartában, a több százezer embert befogadó menekülttáborban a gyerekek hasonló viselkedéssel tiltakoztak az őket ért csapások és körülmények ellen, mint egy London környéki iskolában, ahová többnyire jól szituált szülők gyermekei jártak. Megdöbbentette az állandósult ingerültség, szorongás, az agresszióba torkolló hirtelen dühkitörések. Ám míg Ázsia nyomorában mindennek igazán volt oka és magyarázata, a brit társadalmi közegben másról volt szó. Azt látta, hogy a brit kisdiákok túl korán beavatódtak a felnőttek világába, hatott rájuk a hihetetlenül felgyorsult élettempójuk, átvették a szülők különféle okokból fakadó félelmeit. Nem lelték igazi örömüket a természetes játékokban, a technikai újdonságok is csak egy ideig szórakoztatták őket.
Feltette a kérdést: mi lenne, ha megállnánk, lassítanánk a tempón, és a lelkileg tartalmasabb, egyszerűbb élet felé fordulnánk? Lehet-e szembemenni az árral ? Kim John Payne meglátásai és javaslatai nyomán több országban alakultak hasonló gondolkodású, egymást segítő szülői csoportok. László Zsuzsa szociálpszichológus és Kovács Dániel Waldorf-tanár ezen az úton jár. Több éve tartanak a szülők helyzetfelismerésére és az őszinteségre építő tréningeket, ahol közösen megpróbálnak a felgyülemlett lelki „kacatoktól” megszabadulni és változtatni azon, ami rajtuk múlik. Arról kérdezem Kovács Dánielt, mi a baj a versenyeztetéssel.
– Baj csak akkor van, ha a szülők nem várják meg, míg gyermekük érdeklődése a saját fizikai és lelki adottságai alapján formálódik, hanem ráerőltetik. Csupa jó szándékból, persze, hisz a férfiember úgy gondolja, ő mindent megtesz családja anyagi jólétéért, erre megy minden ideje, energiája, ezért önmagával szemben is van valami hiányérzete… Legalább a gyerek érdekében szeretné viszontlátni némely vágyát, elképzelését. Tételezzük fel, hogy a gyerek bírja a terhelést. Ám ekkor is előfordulhat, hogy kimarad az életükből az egymásra figyelés, a meghittségre szánandó idő. Nekem is volt ilyen időszakom. Különböző helyszíneken tartottam estébe nyúló előadásokat, a fiaim nagyon hiányoltak. Ekkor azt gondoltam, hogy több otthon végezhető feladatot vállalok. De ez sem vált be, mert kérdeztek, jöttek, velem szerettek volna lenni, kizökkentettek a munkafolyamatból. A feleségemmel arra jutottunk, ha otthon dolgozom, mindennap ugyanabban az időben megszakítom a munkát fél órára. A fiúk pedig előre eltervezik, hogy mit csináljunk együtt.
– Fél órán múlna a bensőségesebb kapcsolat ?
– Mivel ez csak a „mi időnk”, nagyon értékes, és láthatóan sokat jelent nekik.
– Már kisbabakortól kezdve számos képességfejlesztő programot kínálnak teljesen egészséges gyermekeknek. Lehet, hogy az irántuk megnyilvánuló nagy érdeklődés is a siettetés egyik jele?
– Ezek talán azt sugallhatják a szülőknek, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket ők maguktól nem tudnak megadni, amihez „kevésnek” érzik magukat. Aki az átlagosnál jobb körülmények között él, arra az éppen esedékes „divat” is hat. De lehet belső bizonytalanságból fakadó félelem, hogy már ma sem elég csupán a lépést tartani, többet kell mutatni. De az is lehet, hogy a felnőttnek nincs türelme megvárni, míg a gyermeke a maga tempója szerint eléri azt, ahol egy másik, más adottságú társa tart.
Nemcsak Megőrzés
– Mitől szoronghat egy normális, öt-hat éves gyerek ?
– A hobbitevékenységek erőltetéséből is támadhat feszültség, ha – csupa jó szándékból ugyan, de – minden szabad percét beosztják. Előfordul, hogy egy kisiskolást két-három programra is beíratnak, aztán jön a dac, a kedvetlenség, mert az már sok neki. A felnőtt pedig presztízsokokból, meg hogy kitartásra nevelje, nem enged az elképzeléseiből. Az estébe nyúló elfoglaltságok erőltetésébe az is közrejátszhat, hogy a felnőtteknek is kitolódott vagy éppen kiszámíthatatlan a terhelése, munkaideje. De egy hároméves gyerek szoronghat attól is, hogy kikerült az otthoni védettségből, és a napjai zaklatottabbá válnak. Ha például minden hétköznap reggel kapkodással kezdődik, elfojtott indulatokkal. A gyerek egyszer csak nem hajlandó felkelni, megválni a pizsamájától, a biztonságot jelentő otthonától. De nemcsak arra kell figyelni, aki a feszültségét verekedéssel, dührohamokkal vezeti le, hanem azokra is, akik elkezdik rágni a körmüket vagy hallgataggá válnak.
Mindazok a gyors változások, amelyek az utóbbi évtizedekben a családoknak jót és rosszat egyaránt hoztak, az önkormányzati óvodák belső életét sem hagyták érintetlenül. Már elképzelhetetlen, hogy csak „megőrző” legyen, vagy olyan külön egység, ahová nem szűrődik be a világ. De hogy mi legyen „benn”, abba a szülők is szeretnének beleszólni. Sokféle az igény, nem kis felelősség eldönteni, mi szükséges és mi nem, ha az a törekvés, hogy megőrizzék a gyermekkor nyugalmát és derűjét.
Budapest XVII. kerületében, panelházak tövében található a Napsugár óvoda. Zöld szigetnek is nevezik. Két épülete van, egy nagyobb, amit 1977-ben adtak át, és egy százéves, amely földszintes. Messzebbről is hoznák ide a gyerekeket, akik így is 750-en vannak. És mégis beépítették a hétköznapokba az ingyenes úszást, a hittant, a logopédiai foglalkozást, kérni lehet pszichológus segítségét és a gyermeki stressz oldására is alkalmas kineziológusét. Szerepel még a kínálatban foci, zenés torna és tánc, valamint játékos angol, ami fizetős. Ezt a többletet tudja egy „mamutintézmény” nyújtani manapság. Kell ennél több? Mi férhet még bele a reggel hattól este hatig tartó biztonságba, hisz van, akit ilyenkor hoznak, visznek… (Vekerdy Tamás pszichológus egy helyütt azt mondja, a topmenedzserképzés már négy-öt éves korban elkezdődik. Van némi alapja. Legalábbis a hatvanezer forinttól a triplájáig terjedő, nyilván különlegességeket kínáló magánóvodák alapján.)
Budapest belvárosában a Balaton utcai óvodát 1867-ben avatták. Nemrégiben az udvaron időkapszulát helyeztek a földbe. A kicsik kedvenc játékaikkal, a felnőttek írással üzentek, hogy milyen itt az élet. Magas házfalak ölelik körül a belső udvart, kiszűrve a körút zaját. A talajt színes, rugalmas fedőréteg borítja. Az őszi, téli, köhögős időkre a pincében sóbarlangot alakítottak ki, az épület egyik belső részét megemelték, így lett külön hely logopédiai foglalkozásra, tornára s egyébre. Most nyolcvanan járnak ide, valamikor voltak százötvenen is. A lassúbb tempó nem jelent unalmat, elég tartalmas minden egyes napjuk. Festenek, rajzolnak, hozzájuk meséket találnak ki egy képzőművész és író óvodapedagógus segítségével. Erősségük a szép beszédre való törekvés. Nincsenek igazán nagy tereik, de közel a Margitsziget, negyedszázada, hogy a Beasprint úszóiskola bemutatkozott. De van külön torna, karate, foci és jóga is.
Nagy Judit vezető pedagógus büszke arra, hogy több mint két évtizede kezdte itt a pályáját, az egyensúlyra, hogy őrzik tradícióikat, igyekeznek megóvni a gyerekkort.
– A napok ritmusa változott, a „gyorsulást” talán már a születésükkor magukkal hozzák, hiszen a szüleik is ebbe nőttek bele – mondja. – Talán az is elárul valamit a felfokozottságról, hogy az ebéd utáni másfél órás pihenőidőben a gyerekek fele nem tud vagy nem akar elaludni. Régebben három-négy ilyen gyerek volt egy csoportban. Ebben az életszakaszban nagyon fontos a biztonság és az ismétlődés. Nem véletlen, hogy többször is szívesen meghallgatnak egy mesét, mert jó érzés számukra, hogy tudják, mi következik, és a vége jó lesz. A mai televíziós mesék néhol torz figurái, fel-felvillanó jelenetei ellenére van így.
Hazugság nélkül
– Mennyiben hat rájuk az, hogy képernyők, okostelefonok, tabletek s más elektronikus szerkezetek vesznek körül minket?
– Nálunk nincs televízió. De mert információs társadalomban élünk, ha a foglalkozás jellege megkívánja, elővesszük a laptopot. Többet nem is kívánnak, és ebben szerencsére a szülők is támogatnak minket. Érzékeljük, ők is igyekeznek hátráltatni , hogy gyerekeik korán belépjenek a virtuális világba.
– Mivel tudják helyettesíteni ezeket a – lássuk be – nagyon is vonzó, csábító ingereket ? Nem unatkoznak ?
– Magam is meglepődtem, hogy mennyire szeretik a koncentrálást és csendet kívánó gyakorlatokat. Valóban úgy látszik, hogy ma egy hároméves gyerek, tán a sok külső inger hatására is, bizonyos reflexeiben, készségeiben két évvel előbbre tart a koránál.
Elgondolkodom rajta. Azt plántáljuk beléjük, hogy a világ jó hely, a világ igaz. De mi van, ha ami körülöttünk történik, minket is megrémít? Hogyan legyünk okosak és igazak is, hogy ne vegyük el a reményeiket? A gyermeki lélek szakavatott ismerői – különösen a Kim John Payne irányzatát követők – azt tartják, nem szerencsés, ha túl korán akarjuk a kisebbeket bevezetni a felnőttek világába, ha mindent igyekszünk részletesen elmagyarázni nekik a globális felmelegedéstől a közel-keleti háború következményéig – ahelyett, hogy néhány egyszerű, de nem hamis mondattal válaszolnánk kérdéseikre. Hazudni persze nem szabad. A mit, mennyit és hogyan újabb felnőttlecke. De megéri gyakorolni, hiszen az is nyilvánvaló, hogy a feléjük áradó érzelem, a csak velük töltött, róluk szóló idő az egyetlen védőpáncél, amit csak mi adhatunk.