– Az adventet sokan a csodavárás ünnepének tartják, de miről szól valójában, mi az örök és mi az aktuális üzenete? Mit lehet tenni azért, hogy az ünnepet valódi mélységében éljék meg az emberek, és ne a fogyasztói társadalom keretei szerint?
– A XXI. század embere sok értékről megfeledkezik, és ezeknek a szent készületi időknek sem látja a valódi tartalmát. Az advent karácsony előtt négy héttel kezdődik, de a boltokban akár már nyolc héttel az ünnep előtt is elkezd szólni a karácsonyi zene, kigyulladnak a fények, és minden azt sugallja, hogy vásárolj, költekezz – ezzel teljesen elvész az ünnep üzenete. A fogyasztói szemlélet igyekszik elfedni, hogy az Úr érkezésére várunk. Pedig gondoljunk bele, az szólít meg minket, aki a világot teremtette: eljövök és meglátogatlak titeket. Az advent időt teremt arra, hogy tegyük széppé a lelkünket, a gondolkodásmódunkat, és újuljunk meg emberségünkben. Próbáljunk elcsöndesedni, befelé fordulni, a lényegre figyelni.
– Milyen elemei lesznek a Katolikus Karitász idei adventi segélyakciójának?
– A karitász mindig igyekszik azok mellé állni, akik rászorulnak. Hogy ki milyen okból szorul rá a támogatásra, az a segítségnyújtás szempontjából mindegy, mint ahogy az is, hogy ki milyen felekezethez tartozik vagy egyáltalán tartozik-e valamilyen egyházhoz. Az igazán fontos: meglátni, hogy egy ember áll előttem, aki önmaga nem tudja megteremteni az ünnepléshez szükséges feltételeket. Az idei adventi adománygyűjtés mottója – Tárjátok ki szíveteket! – végigkíséri a szeretetszolgálat összes tevékenységét. Arra utal, hogy ne csak pénzt vagy tárgyi adományt adjunk, hanem lehetőleg egy részt is magunkból: próbáljuk meg személyessé tenni a segítséget. A karitász évről évre kályhát, élelmiszert, meleg ételt, ruhát vagy akár karácsonyfát ad a szegényeknek. Gyakran tapasztalom, hogy a gyerekek a saját kis zsebpénzüket adják oda a rászorulóknak, szívből, örömmel. Az Egymillió csillag a szegényekért szolidaritási akcióban a templomok előtti fények fogják felhívni az arra járók figyelmét, hogy az adományuk nélkül szegényebb lenne egy-egy család karácsonya.
– A határon túli magyarok is a karitász fókuszában állnak. Nekik hogyan segítenek?
– Természetes, hogy elsősorban azokon szeretnénk segíteni, akik hozzánk tartoznak, Szent István földjén élnek, még akkor is, ha a lakóhelyük jelenleg nem számít Magyarország területéhez. Folyamatosak a segélyszállítmányok a határon túlra: könyvek, játékok, ruhák, élelmiszerek, pénzadományok vagy bármi, amire szükségük van. Kárpátalján magam is láthattam a múlt héten, mekkora örömmel és hálával fogadják, hogy valakinek az anyaországból gondja van arra, nekik milyen lesz az ünnepük. A személyes látogatásokkal lesz a kapcsolat eleven és élő, így lesz tartalma a szeretetnek.
– Hogyan tud segíteni az egyház a közel-keleti üldözött keresztényeken?
– Hála Istennek ugyanazt akarja tenni az egyház, amit a magyar kormány, így hatékonyan és szoros együttműködésben tudunk dolgozni. A kormányzat az üldözött keresztényeknek szánt összegeket gyakran az egyházon keresztül juttatja el. Fontos, hogy jelen legyünk, hírt adjunk róluk, hogy meglátogassuk az érintetteket, vagy ha arra van szükség, befogadjuk őket és éreztessük: nincsenek egyedül. Bár a világ nagy része közömbös a sorsuk iránt, nem mindenki az. Nemrég kaptunk egy keresztet Moszulból, amelyre rárobbantották a káld templomot, és elgörbült a kövek súlya alatt. Ki szerettem volna menni megköszönni az ottani püspököknek, de a helyi zavargások miatt nem kaptam vízumot. Addig is imádkozunk értük, hiszen annak valódi ereje van.
– Écsy Gábor, a Katolikus Karitász igazgatója lapunknak adott nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy megerősödött az egyház és az állam közti együttműködés. Ön is így látja?
– Igen, az állam elsősorban arra jött rá, hogy az egyháznak van egy társadalmi küldetése: megértették, hogy ha az egyházat támogatják, azzal a társadalmat is gyógyítják, gazdagítják. A hittan mint választható tantárgy bevezetésével pedig nagyságrendekkel több gyermekhez jut el az egyház tanítása: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A házaspároknak abban szeretnénk segíteni, hogy ne a válást tartsák az egyetlen kiútnak, ha probléma adódik egy kapcsolatban, hanem küzdjenek érte – a családok egysége az államnak is ugyanolyan fontos, mint nekünk. Az állammal való együttműködés tehát nem az egyház gazdagodását, hanem elsősorban gyógyító, fölemelő, eligazító, oktató, szeretetben megerősítő szolgálatát segíti elő.
– Nemrég lezárult a reformáció 500. évfordulóját kísérő programsorozat. Hogy összegezné, mit tanulhat a katolicizmus a protestantizmustól és viszont?
– A hívő ember tanulásra kész nyitottsággal fordul a világ felé, így a felekezeteknek is fontos megerősödni egymás tiszteletében és szeretetében. Szép a protestáns egyházakban, ahogy a Szentírás felé fordulnak, de azt se felejtsük el, hogy Lutherig a katolikus egyház őrizte meg azt. Az is tetszik, ahogy a protestánsok spontán imákat mondanak, és ez szorosan hozzátartozik a közösségi életükhöz. A katolikus egyház inkább liturgikus, de kezdünk mi is nyitni e felé a spontaneitás felé.
– A mai kor emberét – különösen a nagyvárosban élőket – gyakran jellemzik a közönnyel. A karitász elnökeként nyilván sok ellenpéldát lát.
– Az emberiség nagy részét valóban jellemzi a közöny, de személyesen tapasztalom, milyen sokakban van őszinte részvét, érzékenység, hány család próbálja ilyen szemléletben nevelni a gyermekeit. A karitásznak sok ezer önkéntese van, akik részt vesznek az országos akciókban, többek között katasztrófahelyzetekben segítenek. Legalább ilyen fontos azoknak a munkája, akik nem tesznek látványos dolgot, akár csak hetente egyszer meglátogatnak egy idős beteget, de van fülük a hallásra és szemük a látásra.
– Milyen állandó akciói vannak a karitásznak?
– Folyamatosan él az 1356-os adományvonalunk, amelyen keresztül egy hívással ötszáz forint adományt tudnak juttatni a rászorulóknak. A karitász központjaiban mindig gyűjtünk ruhákat, bútorokat, bármi olyasmit, ami más családnak még hasznára válhat. Volt alkalmam megtapasztalni, milyen kevés segítség kell ahhoz, hogy a periférián élők örüljenek és akár talpra tudjanak állni.
– Miben fejlődött, változott a karitász az évek során? Hogyan csiszolódtak a segítségnyújtás módjai?
– A karitász mindig is hozzátartozott az egyház szolgálatához, természetes motívumként. Viszont hamar rádöbbent arra, hogy a szeretetet okosan kell gyakorolni. Az ősegyház nagyon gyorsan tönkrement az első lelkesedésben, hiszen akinek volt valamije, eladományozta, így aztán egyre többen váltak nincstelenné. Azóta szervezetten, tudatosan tesszük a dolgunkat, így valóban azt kapják a rászorulók, amire szükségük van. Úgy gondolom, a társadalom számára az egyház leghitelesebb megnyilvánulása, ha a szeretet tettekben, önzetlen segítségnyújtásban mutatkozik meg.