De hát így telt el fél évszázadom: könyvek és írói kéziratok között, szerkesztőségekben, könyvtárakban és könyvesboltokban, írókkal beszélgetve frissen íródott művek fölé hajolva, irodalmi viták hangoskodó résztvevőjeként, egyetemi katedrán ágálva, író-olvasó találkozókon hol szerzőként, hol ceremóniamesterként, rádióban és televízióban okoskodva, írók ravatala mellett emlékezve és az elhunytnak ezt vagy azt a művét az idő jóakaratába ajánlva…
Persze félszáz év nemcsak a személyes életidőt és életvállalkozást tekintve terjedelmes időszak, hanem az irodalom, különös súllyal mondva a magyar irodalom élettörténetében is. Erre utalva természetesen mihez sem volna nagyobb kedvem, mint erről, a művekkel oly gazdagon telített korszakról legendázni – hiszen nemcsak egy rendszerváltoztató nagy politikai változást éltünk át („én és az irodalom” – elnézést a féltréfás nagyzolásért), hanem oly mértékű technikai változássorozatot is, amely alapjaiban rendítette meg a hagyományos létmódját, a létszemléletét és a tudásszerkezetét több korosztálynak.
Úgy érzékelem, hogy ami ma gyermekeink és még inkább unokáink viselkedését, szemléletmódját, életalakító törekvéseit legfőképpen meghatározza, az az, hogy náluk minden alárendelődik a jelen időnek, és ami ezzel szükségképpen együtt jár: minden pillanat a jelenlét, az ittlét aktív meg- és átélését várja tőlük, a pillanatokra is megszakít(hat)atlan részvételt egy meghatározhatatlan kiterjedésű kapcsolati hálózatban, és mindezek mellett kötelező elvárás „feléjük” a racionalitás, az ízlés, a normarendszer világfalu-méretű egyetemességéhez való kapcsolódás. Az SMS-olvasáshoz szokott szem egyre kevésbé alkalmas egy nagyregény végigolvasására, az „ismeretlen birtokká” vált tegnappal való kapcsolatfelvételre. És akkor még nem beszéltünk a posztmodernitás mindent kritizáló és viszonylagossá tevő mentalitásáról, a talmiságot a tekintély helyébe állító nyegleségéről.
Könnyen (és persze mélyen korszerűtlenül) mondhatunk ítéletet az érzelmi „elsatnyulásról”, a klasszikus ideálok, urambocsá! a nemzeti értékek és erények „kiüresedéséről”. Ha valamelyik unokám – mindegyik remek, jóravaló, jeles gimnáziumba járó és igazán szeretni való figura – véletlenül beleakadna ennek a kis rovatomnak a címébe – Nemzeti Kód –, alighanem csak legyintene: „Jaaj, nagyapi…” De persze, ha egy kötelező olvasmányra van szükségük, ajkbiggyesztve és rögvest a könyv lapszámát méricskélve hajlanak arra, hogy röviden az irodalomról is szót váltsanak velem. Pedig – s ezt sem merem nekik szóba hozni – a „magyar kódnak” magának is a legfontosabb terepe, tára, tartománya a nemzeti irodalom.
Némi malíciával mondva „jobban járunk”, ha nagy íróinkat és költőinket használjuk „tükörnek”, mint kortársaink szavait és tetteit, tudakozódva arról, hogy kik is vagyunk, milyennek is bizonyultunk a belátható történelmi időben. Hogy ott vagyunk valamennyien „Tokaj szőlővesszei” közelében, noha talán Hegyalján soha nem jártunk; ha magunkat látjuk „eltévedt lovasnak”, bár ló közelébe se nagyon jutunk; ha személyes ismerősünk s egyben derekasságunk meg létrontó énünk jelképes alakja Toldi…, és jöhetnek a példák a végtelenségig.
Azt is be kell ismernem, hogy most nem valami társasági alkalom, közéleti helyzet vagy „irodalmi jelenlét” késztetésének engedek, hanem a vidéki „birtok” tavasz eleji magányossága ad teret az efféle avíttas gondolatok erre-arra görgetésének. Amíg a házban a szoba és a konyha között egy hozzáértő falubeli (aki ifjúságában gitárral a hátán stoppal bejárta Európát, de ma már csak a Himnuszt játssza el a „kultúrban” március idusán – ha már „nemzeti kód”…), szóval kályhát rak bontott nagyméretű téglából (a környék múltját – ez is kód… – felidéző „írások”, „bélyegek”, betűk és címerek a darabokon), és zúg a harmincéves blues a telefonjából, én meg próbálok úrrá lenni az ősszel elszabadult vegetáción.
Ott a flex süvölt, itt a motorfűrész szabja az akácot meg a csöndet, odabent a fándli és a samott, itt kint a metszőolló, a gereblye és a talicska. Hozhatnék persze irodalmi példákat mind a „mesteremberekről”, mind a „mezei szorgalomról” (utóbbiról mennyi okosságot szedett össze éppen falum jeles szülötte, Berzsenyi Dániel!), de inkább az esti egyedüllét csendjére gondolok, amikor majd együtt az asztalon az olvasni- és az innivaló.
A legfontosabb olvasmányom ezekben a hol esős, de biztató, hol szeles, de csillagos estékben a Hitel című lap ez évi második száma, amely egyetlen fontos kérdést jár körül, azaz – újra ide lyukadunk ki – a nemzeti kódnak valamely sarkalatos elemét idézi meg: az első világháborút, a magyar földet, a nemzeti függetlenség problémáját. Idén mintegy két és fél tucat irodalmár azt a leckét kapta Papp Endre szerkesztő úrtól, hogy a 2000-től eltelt évekből ki-ki jelölje meg a maga számára legemlékezetesebb hat könyvet.
Tehát kinek melyik mű szerzett emlékezetes élményt ebből az „irodalomtalan” ezredelőből. Nem ismertetem „az eredményt”, mert nem „szpartakiádra” csődültek össze a résztvevők: izgalmas „merítésnek” bizonyult ez az akció, amely a nagyobb számok törvényéhez igazodva kirajzolt, tehát visszaigazolt bizonyos törekvéseket, értékeket, korkívánalmakat. Hangsúlyozom, hogy az itt megkérdezettek a konzervatív, jobboldali, nemzeti elkötelezettségű szakmabeliek közül kerültek ki, tehát a véleményük egy „másik kánont” is körvonalaz – azzal ellentétben, amit a liberálisok évtizedek óta olyan hatékony erőszakossággal kolportálnak.
Tehát itt nem Nádas Péter vagy Esterházy van a topon, hanem a Nobel-díjra nem javasolt, Hollóidőt író Szilágyi István (akitől annak idején még az Év Könyve díjat is ellopták a ragacsos kezecskék). Hadd ne tagadjam le, hogy elemi kíváncsiságból és annak az időnek a sugalmazására, amikor még az irodalom „egyben volt”, tehát a rendszerváltozás előtt, figyelemmel kísérem a másik oldalt is. Itt van a kezem ügyében a liberális irodalmi hetilap (csak egy irodalmi hetilap létezik jelenleg: az a liberális, sőt mind brutálisabban balliberális) legújabb száma, amelyből értesülhet az olvasó, hogy az ottani kánonalakítók sem tétlenkednek: e-könyv formátumban megjelent annak a beszélgetéssorozatnak az anyaga, amelyben immár több mint félszáz – kizárólag kedvükre való – művet tárgyal meg alkalmanként négy kritikus.
Hát így van jelen az irodalom mint „a lélek balga fényűzése”, miközben az ember várja az álmot némi környékbeli juhfarkkal meg furminttal is invitálva: „Megenyhül a robot / – mormogom tovább lassuló derűvel Tóth Árpádot – Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek, / Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.”
Másnap az autóban Cseh Tamás énekel, Új dalok, 1990; most látom, mekkora hazafias líra Bereményi Géza verse, a Csönded vagyok és az ötvenhatos Gyerekdal, micsoda közéleti vers a Paraszt meg a Lánchíd; és a metafizika: A képzelet szálfái közt. Itt is a magyar irodalom, a legjavából. Aztán a sztrádán rituális kapucsínó, mellé két-három napilap. Ilyen helyen az ember a bulvárt nyitja ki, látom, hogy miféle méltánytalanság érte a Saul fia férfiasan barázdált arcú főszereplőjét, aki, mint hallom, héber bibliát tanít, és temetési segéderő New York egyik eléggé sokszínű részében. Hazaérve tudom, hova nyúljak a könyvespolcon: Röhrig Géza kötetei, az Éj és a Sziget – meleg szavakkal dedikálva e sorok írójának. Lesz mit olvasnom a Pest-széli estében, miközben – fél szemem rajta – a tavasztól megzakkant kutya tépi a szőlőt, ássa a gyepet, és ugat, mint a megszállott.