Hamar elcsitul a gyermekzsivaj, amikor a harminchat éves Karvai Sanyi fekete napszemüvegben végigmegy a padok között, s megáll a tanári asztal mellett a táblánál. Visszatükröződik a tavaszi napsütés a világtalan férfi sötétre foncsorozott szemüvegének felületéről, cikázik a két fénypont a falakon. A kispesti Reménység Katolikus Általános Iskola negyedik osztályában vagyunk. A falon színes ábrák a szófajokról, melléknevekről, számkombinációkról.
Sanyi arról kérdezi a tanulókat, hogy vannak-e fogyatékkal élők a családjuk környezetében. Többen jelentkeznek. Elmondja, hogy mivel ő születése óta nem lát, ne a kezüket nyújtogassák, hanem mondják, amit szeretnének. A gyermekek sorolják a lakókörnyezetükben lakókat, másoduncsitesókat, sportolókat.
– Milyen fogyatékosságtípusok vannak? – kérdezi a táblánál álló férfi. „Érdekesen jár”, „beszédhibás”, „süket”, „néma”, „béna”, „nincsen keze, lába” sorolják a gyermekek. Szebb a siket és a mozgássérült, végtaghiányos kifejezés – állapodnak meg rövid eszmecserét követően.
Lehúzzák a vásznat a plafonhoz rögzített keretből, és levetítenek egy hatperces filmet, amelyen Sanyi a Hungaroringen motorozik. Egy férfihang mondja: „Ő a vak motoros. Az ember, aki bebizonyította, hogy bizalomra, összefogásra és kölcsönös segítségre alapozva vakon is képes valaki végigmotorozni egy több mint négy kilométeres versenypályán. Ez azonban nem ment volna segítség nélkül. Barátjával, az ötszörös magyar bajnok Borsi Gergő autóversenyzővel vágott neki a feladatnak.”
„Gyorsíthatsz egy kicsit, mert száz méter van előtted, pici jobb, pici jobb és egyenes. Sanyika, gyönyörű” – hallani a két évig tartó felkészülés egyik hétköznapi pillanatát, majd 2012 novemberében, Guinness-rekordot felállítva, egy önálló kört tett meg a Hungaroringen.
– Huszonhárom éve dolgozom, korábban naptárakat fűztem, dossziékat hajtogattam és csomagoltam. Tollakat szereltem össze, s még a csokitojásba is én raktam az ajándéktárgyakat. Vágytam a motorozásra. Még vakon is. Kevesen hittek bennem. Nagyon fontos a bizalom. Headseten keresztül irányítottak, s el kellett hinnem, hogy jó irányban haladok. Pedig tizennégy kanyar is van a Forma–1-es autók szakaszán. Születésem óta vak vagyok. Van egy ikertestvérem is. Ő lát. Veleszületett zöld hályog a betegségem neve. Nekem az átlagosnál sokkal jobb a hallásom és a szaglásom, és számomra a tapintás is nagyon fontos – avatja be történetébe a gyermekeket a férfi.
Megmutatja a botot. Egy önként jelentkező kislány, a tízéves Alexa szemét bekötik sállal, és úgy járkálnak a bot koppanásait, a hangok visszaverődését figyelve a padsorok között. Ha a jobb lábunkkal lépünk előre, akkor balra botozunk, amikor bal lábbal lépünk, jobbra botozunk, hogy vállszélességben szét tudjunk nézni.
Karvai Sándor nem kis hüledezést keltve elmondja, hogy nemzetközi versenyeken érmeket szerezve atletizált, távolugrott, valamint csörgőlabdázott. Szembeállt vele az edző és folyamatosan tapsolt, így a hang irányába futott, távolugrásnál pedig „egy-két-hopp”, kiszámolták a lépéseket.
– Nem rohangálok eszeveszetten a lakásban, mindennek megvan a helye, szeretjük a rendet. Kék dosszié, pöttyös labda, ez számomra nehezen értelmezhető, de a kezemmel érezve tudom, hogy milyen egy dosszié, s érzékelem, hogy pattog a labda. Sokáig őriztem a gyermekkori matchboxaimat is. Szeretem a vicceket is. Na, hogy néz szét a vak? (Csend.) Hát nem tudjátok! Körbefordul a kutyával – mondja, majd hozzáteszi: sok ember fél attól, hogy megkérdezze, segíthet-e. Lehet csak annyit, hogy jön egy busz, és megmondjátok, hogy hányas a száma. Apró odafigyelés. Nem kerül semmibe.
Oldódik a légkör. Izgalmasnak bizonyulnak Isti, Hanna, Amina, Tekla és Boglárka kérdései.
– Fényt látsz?
– Nem. De érzem, ha a nap melegít az ablakon át. Használom a szavakat, hogy fekete a pulóverem, kockás az ingem, de nem tudom, hogy milyenek azok. Tapintással választom ki, hogy mit veszek fel aznap. Például nézem a tévét, még egy focimeccsnek is átjön a hangulata.
– Hogyan olvasol?
– Az olvasás nekem pontokból áll a Braille-írás segítségével. Sajnos a speciális könyvtárak készlete igen szegényes. Vannak már beszélő órák, és a számítógépet is használjuk felolvasóprogram segítségével. Fontos a mindennapokban a memória. Hagyományos mobiltelefont használok, tudom, hol vannak a számok, s igaz lassan, de még SMS-t is tudok írni. 2-esnél van az a,b,c, 3-asnál a d, e, é, f és így tovább. Nézzétek, az órám is olyan, hogy felnyitom a tetejét, s a mutatók távolságából megmondom az időt. Fél tíz múlt kettő és fél perccel.
– Hogyan ismered fel a pénzeket?
– A nyomtatott betűket ki lehet tapintani: egy, nulla, nulla. Van rece a szélén vagy nincsen. Ha ledobunk egy aprót az asztalra, a hangjából megmondom, hogy mekkora címletű. Ez egy százas volt. És ez? Lomhábban, de ugyanúgy csilingel a kétszázas.
– Volt olyan, aki már átvert a pénzekkel?
– Két alkalommal is. Egyszer 1000 forintossal fizettem 330 forintot. Százhetvenet adott vissza, s állította, hogy ötszázassal fizettem. Tudom, hogy 1000 forintos volt. Az a baj a papírpénzzel, hogy szabványméretű, ugyanakkor a Braille-pontok segítenek azonosításukban.
– Hogyan találod meg kanállal a szádat? – kérdezi Boglárka.
– Ha az ember éhes, akkor a kanalat biztosan a szájához teszi. Az első feleségem látó volt. Ültünk a vacsoraasztalnál, s egyszer azt kérdezte, hogy nem idegesít-e, hogy paprikás krumplit eszünk, de sose kerül kolbász a kanalamba. Azt mondtam, hogy nem, mert a kolbász is sorra kerül. Utána segített nekem, és időnként megszólalt, hogy „kolbász kilencnél”, „kolbász tizenkettőnél”. A második feleségem gyengénlátó, tizenöt éve a munkatársam. Sokáig beszélgettünk, kávézgattunk, később a vidámsága és a hangja fogott meg. Két éve házasodtunk össze.
Néhány éve lett közös vezetésű a Kézmű, a Főkefe és az Erfo Közhasznú Nonprofit Kft., így Magyarország legtöbb megváltozott munkaképességű dolgozóját foglalkoztató cég jött létre, amely 150 telephelyén 8000, többségében mozgáskorlátozott, értelmi sérült, autista, pszichiátriai beteg embert foglalkoztatnak. Ipari tevékenységük szerteágazó: gyártanak divatruhákat, lakástextiltermékeket, bőrdíszműárukat, kefe-seprű termékeket, irodai papírárut és sportfelszerelést. De ők csinálják a közlekedési vállalat sofőrjeinek munkaruháját is. Ezeknél a cégeknél védett, azaz rehabilitációs foglalkoztatás folyik. Az emberek egy részénél az a cél, hogy alkalmasak legyenek arra is, hogy visszailleszkedjenek vagy eljussanak a nyílt munkaerőpiacra.
– A külső kommunikáció része az érzékenyítőórák tartása általános és középiskolákban, ezzel szerepet vállaltunk a fogyatékossággal élő emberek társadalmi integrációjában, a vállalatok társadalmi felelősségvállalása jegyében – tudom meg a Karvai Sándort kísérő munkatársaktól.
Lassan véget ér az érzékenyítőóra. Sokan kérdeznének, még mindig magasba emelkednek a kezek. Barnus az emberek segítőkészsége felől érdeklődik, Vince pedig elmondja, hogy ő egy szomorú vak emberre számított, és teljesen mást tapasztalt.
– Miért lennék boldogtalan? Nekem minden nap ajándék. Dolgozom, el tudtam érni a céljaimat, meg tudom valósítani az álmaimat. Hiába van csukva a szemem, sok mindent látok és tapasztalok. Reálisak az elképzeléseim, tudtam, hogy motorozni fogok, de nem akartam magamtól repülni és láván járni – mondja.
Zeneszó harsan, ez a kicsengetés jele. Véget ért a nem mindennapi tanóra.