A legkisebb lány másfél éves, a legidősebb fiú már harmadéves a Semmelweis Egyetemen. Kettejük között időről időre – hol másfél évente, hol nyolc perc elteltével – még kilenc gyermek született annál a mosonmagyaróvári családnál, akik idén átvehették a nagycsaládosok díját. A település kertvárosi részén élő népes família otthona első pillantásra is melegséget, nyugalmat áraszt, csakúgy, mint az ott élő gyermekek és szüleik. Kora délután van, a legkisebb lányka már túl van az uzsonnán, egy kisfiú alszik az emeleten. A házban itt-ott felbukkan egy-egy arc, összesen talán négyen vannak otthon. A többiek még iskolában vannak, lassan szállingóznak hazafelé.
– Nem volt határozott tervünk arról, hogy hány gyermeket szeretnénk, annyit tudtunk, hogy nem egyet vagy kettőt. Aztán négynél kezdett igazán jó lenni együtt – emlékszik vissza az édesanya. Dorottya szerint az ember hiába lát erre példát, hall sokgyermekesekről, megélni egészen más dolog. – Lehet és kell beszélni a nagycsalád értékéről, de megtapasztalni egészen fantasztikus és misztikus dolog. Másoknak felfoghatatlan, számunkra természetes. Az ötödik és a hatodik gyermek iker, ennyi gyermek akkor elképzelhetetlennek tűnt Dorottya számára. Hogy aztán hogy lett a hatból egy focicsapat, azt mondja, úgy, miként az első hat: „kaptuk őket, és mi elfogadtuk”.
Noha rengeteg gyermek veszi körül Dorottyát és Gyurit, ők nem nagycsaládban nőttek fel, mindössze egy-egy testvérük van. – Gyermekkorunkban nagyon ritka volt a nagycsalád, három testvér már szinte kuriózumnak számított. Az azt megelőző generációban pedig pont a sokgyermekes család volt jellemző – mondják. Dorottya édesapjának négy testvére volt, igaz, kilencen születtek, de ennyien nőttek fel. Ünnepekkor megtapasztalhatta, hogy milyen hangulata és jelentősége van egy igazi nagycsaládnak. Minél több ember, annál nagyobb öröm és szeretet.
Ismerkedésük egy keresztény közösségben született, Óváron, ahol a sokgyermekes család mint minta és érték volt jelen egyszerre. – A gyermek érték, és elfogadás kell hozzá, ez világnézeti kérdés. Ezt próbáljuk továbbadni nekik, és tükröztetni a gyermeknevelésben. Isten ajándékai mindannyian. Amikor egy újabb jövevény érkezik, a nagyok már várják, hiszen ő a legkisebb. Óvják, védik és nevelik is egymást. Néha szólnom kell, hogy „Hahó, itt vagyok, én is meg tudom oldani!” – mondja az édesanya nevetve. – Ez volna a főállású anyaság? – kérdem. Dorottya, látva szülőtársait, úgy érzi, főállású anyának lenni 11 gyermekkel könnyebb, mint dolgozni és két gyermeket nevelni. – Ugyanis ha nincs időm elpakolni a tiszta ruhákat, az a halom megvár. Nyugalmam van és szabadságom. Vannak prioritások, persze, de minden a helyére kerül idővel. Nincs kényszer, mások által szabott határidő, és csak egy helyen kell megfelelni, ami számomra természetes. Más szempontból persze több a házimunka, többfelé kell figyelni, ebbe azonban beleszokik az ember. Nyilván nem volna igaz, ha azt mondanám, nem esne jól, ha egyszer-kétszer nem kellene főzni, vagy kicsit lehetne pihenni, de ezek nem létszükségletek – sorolja.
Közben új arcok bukkannak fel, befutnak az ikrek is, élettel telik meg a ház. A külső szemlélő már csak tippelni merné, hány gyermek is van épp egy-egy szobában.
– Ennyi gyermeket felnevelni komoly anyagi kihívást jelenthet – vetem fel, de Dorottya azt mondja, elképesztő mennyiségű segítséget és támogatást kapnak évek óta. – Mindig arra biztatom a szülőket, hogy ne erről az oldalról közelítsék meg a gyermekvállalást. Ha pusztán az anyagi oldaláról nézzük, akkor lehet, hogy egyet sem kellene vállalni. Mert nem tudhatjuk, milyen költségekkel jár. Bemenni egy bababoltba például nem szabad, mert meglátod a négyszázezres babakocsit, és azonnal meggondolod magad. Ha innen közelítjük meg, akkor a gyermekvállalás álom marad, és maradnak a vágyott, meg nem született gyermekek – mondja. Hozzáteszi: ők nem így álltak hozzá. – Egyetemista voltam, amikor az első kettő született. Volt hol laknunk, és Gyurival biztos pontot jelentettünk egymásnak. Ennyi elég is volt – szögezi le.
Ami a segítséget illeti, Gyuri és Dorottya nem győzi sorolni a rengeteg odafigyelést, amit a körülöttük élőktől kaptak. – A tévét, a hűtőt és a fagyasztót kaptuk. Többször találtunk az ajtó előtt csomagokat, ruhákat. Mindez erősít bennünket, és megmutathatjuk a gyerekeinknek, hogy az emberek jók. Igaz, neked is tenned kell, hogy kinyissák a szívüket és a lelküket – mondja Gyuri, aki felidézi: az ikrek születésekor, a gyermekágyas időszakban étellel látták el őket. – Mindez mára hagyománnyá vált, és mi is segítünk, amikor máshol születik gyermek. Éppen úgy, ahogy régen a rokonok között szokás volt. És ez ékes példája annak, hogy ha az ember mer nagyot vállalni, akkor megkapja hozzá a segítséget. Ezek mind megerősítettek bennünket abban, hogy nem kell azon aggódni, hogy honnan lesz liszt, mert lesz. A Jóisten is mindig erősít minket, mintha azt mondaná: „Nyugalom, gondoskodom rólatok.”
– Állami segítség is van bőven – mondja Gyuri. – 1995-ben született az első gyermekünk, így nagyon jó kör- és korképünk van arról, mikor hogyan álltak a kormányok a családokhoz. Ég és föld a különbség. Volt olyan időszak, amikor megbélyegzés volt gyermeket vállalni. Ezzel szemben most elég nagy fantáziával próbálnak segíteni a családosokon. Persze észre kell venni a lehetőséget, ki kell tölteni az igénylőlapot, pályázatot. De vajon hány országban adott, hogy egy édesanya a szülés után három évig otthon maradhasson? Ez persze annak ajándék, aki otthon akar maradni. Lehet panaszkodni, de nem hiszem, hogy a kardunkba kellene dőlni rossz dolgunkban – fogalmaz. Dorottya szerint a vágyakat igazítani a lehetőségekhez nem jó út, ezért nem születnek meg a vágyott gyermekek. – Sok lemondással jár, de megéri. Egy jól fizető állás is lemondással jár – véli.
A Papp család pár hete vehette át az Európai Nagycsaládos Szövetség Az év családja Európában díját. Dorottya elhárítja az elismerést. – A mennyiség nem jelent minőséget. Ez a kitüntetés két-három gyermekkel is megkapható, mert ha két vagy három gyermeked van, az nem vonja maga elé a „csak” jelzőt. Tudatosan képviseljük a nagycsalád értékeit, noha tudjuk, a média káros hatásait nehéz kompenzálni. Sok érvet fel lehet sorakoztatni amellett, hogy valami miért nem jó. Ehelyett elég egyet keresni, amiért valami jó – fogalmaz.
Arra a kérdésre, hogy bővül-e még a család, úgy felelnek: nem rajtuk múlik. – Nagyon szeretnénk, de a testem 43 éves. Majd jönnek az unokák – teszi hozzá.