– Szép sikert ért el a magyar összefogás a romániai választásokon, erős képviselete lesz a kinti magyarságnak a bukaresti parlamentben.
– Takarékoskodnék a jelzőkkel. Olyan eredmény ez, amit becsületbeli kötelessége volt elérni a magyarságnak – az ottani és a magyarországi politikusoknak és az erdélyi választóknak egyaránt. Egy majdnem száz éve kisebbségi sorban élő közösség számára, amikor megpróbálják a saját szülőföldjéről kiutálni, az a minimum, hogy négyévente elmegy szavazni. Ennyit legalább tegyen meg saját sorsának alakítása érdekében. Én éppen azt tartom a legfontosabb fejleménynek, hogy hosszú idő óta újra emelkedett a választáson részt vett magyar szavazók száma.
– Nem volt ez olyan egyértelmű. Kellett hozzá egy elgondolkodtató lépés, amikor az eddig inkább megosztó RMDSZ-szel ki kellett egyezni. A politika minden szereplője elismeri, hogy az anyaországi segítség sokat nyomott a latban, sokat tett az összefogás sikeréért személyesen ön is.
– Azt mindenképpen könyveljük el sikerként, hogy mindenki, vagy majdnem mindenki átérezte az elmúlt néhány év magyarellenes román politikája tükrében azt, hogy itt most nem érdemes tovább halogatni az összefogást, félre kell tolni a régi sérelmeket, indulatokat, és a szereplők mindegyike – beleértve magamat is, ha ez nem tűnik szerénytelenségnek – ezt a hajlandóságot tanúsította. Az RMDSZ azáltal, hogy az ellenzékével, már amelyik hajlandó volt a párbeszédre, kötött egy tisztességes megállapodást, sok új képviselő-jelöltet indított, azt üzente a választóknak, hogy hajlandó következtetéseket levonni és változtatni. Az ellenzék pedig – még az a fele is, amelyik „csak” a passzivitással járult hozzá a sikerhez – visszaigazolta, hitelesítette ezt a nyitást, megalapozta a továbblépést. Mindez meghozta a gyümölcsét. A választók is úgy érezték, hogy most tényleg róluk, az ő és közösségeik sorsáról szól ez a választás, és ezt a vezetőik is komolyan veszik.
– Pedig nem volt egyszerű a kommunikációs környezet sem. Megint előhúzták a magyar kártyát, Basescu egyenesen a Tiszánál rajzolta meg ismét a román–magyar határt.
– A román politika az elmúlt 26 évben sosem volt rest előhúzni a magyar kártyát, ha a pillanatnyi napi érdekek úgy kívánták. Nyomorúságos indokok elegendőek voltak ahhoz, hogy pártállástól függetlenül egy-egy magyar üggyel felkorbácsolják választóik indulatait. A kétoldalú magyar–román kapcsolatoknak azt a fölfelé ívelő szakaszát például, amit éppen Basescu neve fémjelzett, egy szociáldemokrata puccs törte keresztbe, ahol a szociáldemokrata párt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának kérdését választotta ki, hogy megbuktassa a jobbközép kormányt. Ma már ez a koalíció sincs hatalmon, másfél-két éve egy technokrata kormányzat irányít, de semmi változás nem érzékelhető, a magyarellenes politika továbbra is állami szinten maradt, sőt megjelent az igazságszolgáltatási rendszer működésében is. Illúzióink tehát ne legyenek. De minden egyes választás ad egy újabb kis esélyt, amit meg is kell ragadni. Ehhez járult hozzá az RMDSZ és az MPP sikeres szereplése, így optimistán tekintünk a jövőbe, a bukaresti kormányalakítás elébe.
– A magyar nemzetpolitika a határokon átívelő nemzetegyesítés mellett fontos célként tűzte ki, hogy a szülőföldjükön tudja tartani a magyarjainkat. Van-e remény ez utóbbira?
– 2010 előtt is az volt a véleményem, hogy Gyurcsány Ferenc nem a december 5-ét megelőző nemzetáruló kampánnyal követte el a legnagyobb bűnt a határon kívül élő magyarok ellen, bár kétségtelen, hogy ez súlyos kollektív lelki traumát okozott, amit azóta sem tudott kiheverni a nemzet érintett része. De ennél van egy még súlyosabb bűne, az, hogy hosszú évekre tönkretette a magyar nemzetpolitika gazdasági alapjait. 2002-ben már volt olyan állapotban Magyarország, hogy el lehetett gondolkodni azon, miként lehet a gazdasági kapcsolatépítéssel támogatni a szülőföldön való megmaradást. Ma is az a kérdés, hogyan tud Magyarország olyan gazdasági szálakat kiépíteni a határon kívüli gazdasági szférával, amelyek nemcsak a határok túloldalán élő magyaroknak teszik egyre inkább átélhetővé az egységes nemzethez tartozást, de a többséghez tartozó vállalkozói szféra együttműködésben való érdekeltté tételével hozzájárul a kétoldalú államközi kapcsolatok javulásához is. Hála a magyar emberek áldozatvállalásának, szorgalmának és lelkiismeretes munkájának, Magyarország gyorsan talpra tudott állni. Ebben volt némi szerepe a kormányzati politikának is, de a fontosabb az emberek teljesítménye. Az a modell, amit Szerbiával és Ukrajnával kipróbáltunk, úgy tűnik, hogy működőképes. A magyarlakta vidékeken található vállalkozások helyzetbe hozása előnyös Szerbiának és Ukrajnának, de az ott élő magyaroknak is. Mindez a szülőföldjükön való megkapaszkodást szolgálja.
– Mindezek tükrében mit gondol arról, hogy az a Jobbik, amelyik nemrég még nemzeti érzelmű pártként definiálta magát, a nemzeti ügyekben sorozatosan kihátrál, sőt legtöbbször egyenesen szembefordul a kormány politikájával?
– A Jobbikról úgy tűnt a 2010-es választások előtt, hogy egy olyan párt, amelynek az irányvonalával, értékrendjével ugyan nem lehet egyetérteni, sok esetben szélsőséges, vállalhatatlanul negatív következményekkel járó megoldásokat ajánlott egy-egy problémára, de legalább volt egy kiszámítható vonala. Ezt szerették a jobbikosok, de a többség elutasította. Mára úgy tűnik, hogy Vona Gábornak nagyszabású elképzelései lettek, néppártot akar kreálni, politikája megváltozott, sajátjai számára is kiszámíthatatlanná vált. Ez viszont azzal járt, hogy a szimpatizánsok tábora elvesztette az iránytűt, nem tudja, mit akar, hová akar eljutni. Ennek egyenes következménye, hogy Vona rendet akar vágni a maga keltette zűrzavarban, és keres egy fix pontot. Mindig is a gyűlölködésre, az elutasításra alapozta politikáját, ezért most gyűlölete fókuszába Orbán Viktort és a Fideszt állította. Így a Jobbik ismét kiszámíthatóvá vált. Egy dolog mozgatja őket: ami rossz a Fidesznek, Orbánnak, az jó a Jobbiknak, Vonának. Az, hogy mi a jó és mi a rossz Magyarországnak, az számukra mellékes.
– Ez közös platformra hozta őket Gyurcsányékkal. A jobboldali választók dermedten figyelik, hogy egyre többször egy gyékényen árulnak.
– Ebben nincs semmi meglepő. A magyar történelemben voltak már olyan pillanatok, amikor a látszólagos szélsőbal és a szélsőjobb összeért. Ez történt 1945-ben, amikor is Rákosiék az úgynevezett kisnyilasokra alapozva hozták létre a kommunista párt addig nem létező tömegbázisát, és ez történik Gyurcsány Ferenc és Vona Gábor fanatikus hívei között is.
– De a migráció, a kötelező betelepítési kvóta, az ellene szervezett népszavazás és az alaptörvény – éppen a Jobbik miatt – meghiúsult módosítása egyenként is fontosabb dolgok, mint valakinek a hatalmi ambíciói. Azt gondolnánk, mindez nem játék. A baloldaltól már megszoktuk nemzeti ügyekben az állandó gáncsoskodást. Fogadjuk el a Jobbiktól is?
– Ha nem lenne mögöttünk 26 év politikai tapasztalata, akkor azt mondanám, hogy egy ország politikai és értelmiségi elitjét éppen az teszi azzá, hogy képes megérteni azokat az összefüggéseket, ami segít megkülönböztetni, mi a játék, és mi nem az. Ahogy a székely mondja, a medve például nem játék. De a magyarországi elit egy része sosem volt hajlandó mindezt nemzeti szempontból mérlegelni. Eddig ez csak a baloldalra volt jellemző, most viszont egy magát jobboldalinak nevező párt is képes a hatalom mindenáron való megragadásának szempontja alá rendelni a politikáját. Nem gondolom, hogy az utóbbi negyedszázad politikai kultúrájának torzulásaiért minket egyáltalán nem terhel felelősség. Néha az ember kénytelen múltba néző önvizsgálatot tartani, megfontolni, mi az, amit mi tettünk hozzá ahhoz, hogy a dolgok rossz irányba menjenek, és mi az, amit nem. Tiszta lelkiismerettel tudom mondani, hogy különösen az Antall-kormánnyal szemben, amelyiket mi fiatalos nagyképűséggel dilettáns, de mégiscsak nemzeti kormánynak tekintettünk, vagy a Horn-kormánnyal szemben, amit saját önértékelésükkel ellentétben nem tekintettünk szakértői kormánynak, nemzeti szempontból pedig katasztrófának tartottunk, de még velük szemben sem engedtük meg azt, amit velünk művel az ellenzék. De a MIÉP-re is sok kritikát lehetett megfogalmazni, ám ők sem próbáltak bennünket soha nemzeti ügyekben elgáncsolni, szociális kérdésekben fölénk ígérni, csak azért, hogy előnyt szerezzenek velünk szemben. Nem igaz tehát, hogy a magyar politika csak erre lenne képes. Amikor viszont Vona Gáborok és Gyurcsány Ferencek jelennek meg a színpadon, akkor úgy tűnik, semmi sem elég drága.
– A miniszterelnök azt mondta, hogy a meglévő eszközökkel is megvívja a harcot a kötelező betelepítési kvóta ellen. Mekkora esélye van, hogy mégiscsak ránk erőlteti ezt a brüsszeli gépezet?
– Az Alkotmánybíróság döntése azért komoly kapaszkodó abban a tekintetben, hogy a kormány mit engedhet meg a brüsszeli döntésekből érvényesülni. A német alkotmánybíróság számos döntése hasonlóan jelöli ki az alkotmányos szuverenitás határait, mint ahogy a magyar megtette. Ez is sokat segít. Az EU most még 28 országból álló tanácsának konszenzusos alapon kellene működnie. Nagy kérdés, hogy a bizottság bürokratái és egyes nemzetállami vezetők tesznek-e olyan lépéseket az unió további gyengítésének kockázatát is vállalva, amelyekkel ismételten kijátsszák az eddig elfogadott döntéshozatali mechanizmust annak érdekében, hogy elérjék saját hatalmi céljaikat.
– Egyre nyíltabb küzdelem zajlik az „Európai Egyesült Államok” és az erős nemzetek szövetségén alapuló Európa hívei között minden tagállamban. Utóbbiak úgy látják, az illegális bevándorlás kezelésével is megpróbálja ellehetetleníteni a nemzetállamokat a globalista oldal. Ön ezt hogyan látja? Összeesküvés-elmélet vagy a szomorú valóság?
– Én azt az elvet vallom, hogy aki ötvenéves kora után nem paranoiás, abból az alapvető életösztön is hiányzik, az nem sok sót eszik már meg. Ráadásul az elmúlt esztendők, különösen a migrációs válság kitörése óta eltelt időszak olyan vad történésekkel szembesített bennünket, hogy a legelképesztőbb összeesküvés-elméleteket is el kell hinnünk elsőre, aztán cáfolja meg valaki. Legfeljebb azt tudnám hozzátenni – önmérsékletre intve mindenkit –, hogy bonyolultabb ez a történet ennél. Ugyanakkor nem kell spekulálni, a sorok között olvasni, elég, ha az ember megnézi, amit Soros György és a vele egy érdekkörbe tartozó európai politikusok gondolnak erről a kérdésről. Szerintük a világ helyes berendezése az, ha az emberek összevissza vannak kutyulva, tekintet nélkül nyelvükre, kultúrájukra, nemzeti identitásukra és vallásukra. Így ugyanis – lelki, szellemi kapaszkodóiktól megfosztva, gyökereiktől elvágva – könnyebben manipulálhatók.
– Soros György tevékenységének nemzetbiztonsági kockázatát vizsgálják éppen. Ön mit vár ettől a vizsgálattól?
– Nem olyan nagy baj az, ha megnézzük, hogyan is működik egy hivatásos világfelforgató hálózata, tevékenysége Magyarországon. Az is természetes, ha saját nemzetünk biztonságát helyezzük előtérbe, és beszerzünk, elemzünk minden olyan információt, amely szükséges ahhoz, hogy gátat vethessünk a kívülről jövő, illetéktelen befolyásolási kísérleteknek. De nem hiszem, hogy bármi újat megtudunk Soros Györggyel kapcsolatban, hiszen tudunk már eleget. A kérdés csak az, hogy a világ miként viselheti el mindezt? Mi az az erő, ami ezt az embert ott tartja, ahol van? Milyen mögöttes hatalom teszi azt lehetővé, hogy Európa vezetői egy asztalhoz üljenek le ezzel a befolyásos bajkeverővel? Ezek az igazi kérdések.
– A legperverzebb az, hogy azok oktatnak bennünket kereszténységből, szeretetből, szolidaritásból, akik ma is vallják azt az elvet, hogy „tapossátok el a gyalázatost”, akik mindent megtesznek közösségeink szétrombolásáért. Van-e recept a védekezésre?
– Nekünk, akik még mindig több évet éltünk meg a „béketábor legvidámabb barakkjában”, mint abban a szép új világban, ami rá következett, nagyon ismerős ez a képmutatás. Egyáltalán: mintha megváltozott kulisszák előtt, de ugyanaz az előadás zajlana, s valóban elkeserítő. Viszont azoknak, akik hisznek abban, hogy az ember mégiscsak teremtmény, azoknak bízni kell abban is, aki megteremtette. Tőle kaphatnak még egy esélyt, hogy a sorsukat a kezükbe vegyék. Ez nem azt jelenti, hogy Európában visszaáll a normalitás rendje, messze vagyunk attól, de legalább tehetünk érte. Itt vannak például azok a pártok, amelyek a globalista rendszerrel szemben egyelőre csak artikulálatlan ellenérzéseket hoztak a felszínre. Az emberek rajtuk keresztül fejezték ki a fennállóval szembeni elégedetlenségüket Angliában, Olaszországban, de még Ausztriában is, ha nem a győztest, hanem a 40 százalék feletti szabadságpárti eredményt nézzük. A 3 400 000 magyar választónak, aki nem akarja megenni azt a moslékot, amit az unióban főztek, ezekbe a világos üzenetekbe kell kapaszkodnia. Ám azt is látni kell, hogy a nemzeti önrendelkezés jogának visszaszerzésére irányuló törekvéseknek nem lehet az a célja, hogy az EU essen szét, kezdjük az egészet elölről, és mindenki boldoguljon egyedül, hanem hogy újra nyílt, őszinte és értelmes módon, az optimális kompromisszumokra törekedve lehessen ütköztetni a szuverén nemzeti közösségek érdekeit. Nem világos még, hogyan dől el a küzdelem, de egy biztos: ami eddig volt, az a továbbiakban nem tartható fenn.
„Az ország többsége szerintem meggyőzhető arról, hogy a dolgok jó irányba mennek, és nem érdemes újra mindent kockára tenni, mint tették ezt 2002-ben sokan”
– Önt személyében is támadják a globalista világszemlélet honi képviselői. Azzal vádolják például, hogy sistergő gyűlölettel igyekszik megakadályozni a Parlamentben az újságírók munkáját. Hogyan éli ezt meg, hiszen eddig arról beszéltünk, hogyan lehet felvenni a harcot a gyűlölködőkkel.
– Klasszikus bolsevik tempó azzal megvádolni valakit, amit ellene követnek el. Huszonöt éven át megtanultam elviselni, bár kétségtelen, vannak pillanatok, amikor mindezt kicsit rosszabbul tűröm a kelleténél. Ezeknek az úgynevezett újságíróknak, akik a minimális tiszteletet sem tanúsítják interjúalanyaik iránt, természetesen nem az a céljuk, hogy a politika, a parlament működéséről tudósítsák az embereket, akiknek nincs idejük, hogy a közvetítéseket figyeljék, hanem az, hogy az úgynevezett interjúikkal, riportjaikkal formálják a politikát, azáltal is, hogy a nekik nem tetsző politikusokról vagy rajtuk keresztül a pártjaikról egyfajta torz képet fessenek. Az ő felfogásukban ezek az interjúk, riportok harci eszköznek minősülnek azzal az ellenféllel szemben, aki nem érdemli meg, hogy az emberi méltóságát akceptálják. Viszont, meglátásom szerint a képviselők némelyikének háborús stílusa és lealacsonyodó viselkedése éppen eléggé megpróbálja a Ház méltóságát, nincs szükség ehhez még külső segítségre is. Sajnálom, hogy az újságíró szakma – ami klasszikus értelemben szerintem már nem is létezik – képtelen arra, hogy a nevében fellépő némely – alapvető neveltetési hiányosságokkal küzdő – ifjú képviselőjét rászorítsa a mindennapi érintkezési normák írott és íratlan szabályainak betartására. Nekem viszont az a dolgom, hogy ezt elérjem.
– A Ház elnöke egyébként mennyire elégedett a törvényhozás munkájával? Az előző ciklus végén voltak kritikus megjegyzései.
– Miután nemcsak a válságkezelés feladatát végeztük el, hanem megteremtettük egy felfelé ívelő pálya alapjait is, ez az Országgyűlésben is érzékelhető. Kisebb a törvényhozásra nehezedő teher, egyáltalán: a mögöttünk hagyott esztendő sokkal nyugodtabb volt és jobb kilátásokat hozott, mint a megelőzőek.
– Nem mindenki osztja az ön optimizmusát. A romokban heverő baloldal azért mindent megtesz, hogy az emberek ne tudjanak örülni az eredményeknek. És ez még csak fokozódni fog a kampányidőszakban. Mi a kormánypártok legfontosabb feladata az elkövetkező egy-másfél évben?
– Mindaz, amit az ország az elmúlt hat esztendőben elért, csak összefogással volt lehetséges. Talpra állítottuk a gazdaságot, rendbe tettük a pénzügyeinket, kiszabadítottuk az embereket és az önkormányzatokat az adósságcsapdából, rezsicsökkentést hajtottunk végre, gyakorlatilag kézzel fogható közelségbe hoztuk a teljes foglalkoztatottságot, hozzáláttunk a jövedelmek felzárkóztatásához, komoly eredményekkel kecsegtető családtámogatási programot indítottunk el, minden rászoruló gyermeknek ingyenes étkeztetést biztosítunk, és még lehetne folytatni a sort. Közben meg kellett fékeznünk az országon átcsörtető illegális népvándorlást, bebizonyítva, hogy meg lehet védeni az ország és Európa külső határait a beözönléstől, ha van rá akarat. Mindezen, óriási erőfeszítéseket igénylő küzdelmeinkben segítséget alig, inkább csak gáncsoskodást kaptunk, amit az ellenérdekelt külső gazdasági és politikai erőcsoportok, hatalmak részéről még lehet természetesnek tartani, azonban a magyar emberek szavazatai révén mandátumot nyert ellenzéki képviselők esetében ez sokszor a hazaárulás határán is túltett. Ebben a helyzetben a mi feladatunk se nem több, se nem kevesebb, mint az emberekkel együtt tovább vinni az elért eredményeket, megvédeni a szuverenitásunkat, jogainkat, esélyeinket Brüsszellel szemben, éppúgy, mint az ellenzéki felelőtlenséggel szemben.
– Igen ám, de a kormánypárti szavazók még jól emlékeznek 2002-re, amikor nagyon megtanulták, hogy nem elég jól kormányozni. Most is tartanak attól, hogy az ellenzéki agymosás eltereli a figyelmet az eredményekről, és a korrupció vádjának konkrétumok nélküli szajkózása, a már említett minél rosszabb a kormánynak, annál jobb az ellenfeleinek elv napi szinten történő érvényesítése zárójelbe teheti mindazt, amiért keményen megküzdött az ország.
– Szerkesztő úr mégiscsak azt kérdezte tőlem, mi a legfontosabb feladatunk. Én erre válaszoltam. Természetesen van más dolgunk is, de a sorrendet be kell tartanunk. A legfontosabb az, hogy az embereknek megfelelő politikát kell folytatnunk. És ott van persze mindjárt másodikként a fontossági sorrendben, hogy el is kell tudnunk magyarázni, mit miért teszünk. Gyurcsány fanatikus híveit nyilván fölösleges győzködni, az ő valóságérzékelésüket az irányunkban érzett gyűlölet alapvetően korlátozza. De az ország többsége szerintem meggyőzhető arról, hogy a dolgok jó irányba mennek, és nem érdemes újra mindent kockára tenni, mint tették ezt 2002-ben sokan, vagy azzal, hogy nem mentek el szavazni, vagy azzal, hogy bedőltek a szocialisták ígérgetéseinek. Naivak voltunk, tapasztalatlanok, de mára sokat tanultunk. Ezért bizakodó vagyok ebben a tekintetben is.
– Nemrég döbbentem rá, hogy mára mi lettünk az apák, akik ellen lázadnak a fiaik. Mi a helyzet a fiatalokkal a Fiatal Demokraták háza táján? Felmérések szerint az ellenzék, főleg a Jobbik, jobban meg tudja szólítani őket.
– Amióta világ a világ, a fiatalok sokszor sajátos módon adnak hangot ellenérzéseiknek a fennállóval szemben, és gyakran nem kérnek azokból a formákból, amiket a felnőttek hagyományoztak rájuk. Állítólag épp ez viszi előre a dolgokat. De most is vannak közöttük olyanok, akik alapvetően elfogadják a politikánkat, hajlandóak benne részt venni. Természetesen jobban szeretnék csinálni, többet szeretnének elérni, de azon alapértékek mentén, amikben mi is hiszünk, nem akarnak mindent felforgatni. Őket kell bevonni a munkába, például az ország felzárkózását célzó programokba, hiszen ezek az ő jövőjükről is szólnak. Szerintem ezzel oldhatók leghatékonyabban a generációk közötti feszültségek.
– Advent időszakában beszélgetünk. Mit vár Kövér László az idei karácsonytól?
– A politikában zajló folyamatoktól függetlenül is úgy érzem, sajnálatos módon az egész világ megkergült. Nem hagyja az embereket kicsit lelassulni, készülődni, önmagukba szállni, hogy lelkileg is készen tudjanak állni az ünnepre. Lehet, ez már mindig így marad. Ennek ellenére remélem, hogy a magyar emberek többsége nyugodtabban, elégedettebben gyűlhet szeretteivel a karácsonyfa köré, és kevesebb szorongással, több bizakodással várhatja az új esztendőt, mint eddig hosszú éveken keresztül. Nehézség, gond, baj ezután is lesz bőven, de talán elmondhatjuk: ha az elvégzett munka és a megtett út nagyságát tekintjük, akkor a 2010 és a 2014 közötti ciklus volt a rendszerváltozás kezdete óta eltelt időszak legeredményesebb négy esztendeje, ha pedig az ország és benne a családok, emberek gyarapodását vesszük mércéül, akkor ez a mostani lehet az eddigi legjobb négy évünk. Adja Isten, hogy így lehessen.
