– Katonaként Alsónémedire került, ahol híradósként szolgált 1956 októberéig. Weinhardt Vilmos és társai közül senki nem merte megkockáztatni, hogy a Szabad Európát fülelje, viszont a rádiósoktól mindenfélét hallottak. Melyik hírre kapták fel először a fejüket?
– Amikor a laktanyaparancsnok sofőrje beszólt, hogy nem tudnak visszaindulni Alsónémedire, mert valamilyen balhé van a fővárosban a rádiónál. Másnap, október 24-én már többet tudtunk arról, mi történt Budapesten, hogy lőttek és halottak is voltak. Közben Alsónémedin – nem a főúton, hanem a kiserdőn átmenő úton – egymás után haladtak az orosz harckocsik Soroksár felé. A következő napokban nem érkezett meg hozzánk az utánpótlás, ezért az ütegparancsnok anyagbeszerzőket küldött a faluba, hogy élelmiszert vásároljanak. Azt mondták, hogy aki a környéken lakik, menjen haza, és nézze meg, otthon mi újság. Mi is elindultunk egy cimborámmal, Varga Ferivel, és átmentünk Gyálra gyalog. Nem kis távolság. Este hatalmas tábortüzeket láttunk, oroszok voltak, akik letáboroztak Pest határában. Megkerültük őket, úgy mentünk be a faluba, ahol elmondtuk, hogy honnan jöttünk. A helybeliek annak rendje-módja szerint mindjárt megkínálták a „vitéz urakat” enni-innivalóval. A vidék mindent elkövetett, hogy Budapest ne éhezzen, ezért október 28-ra összeszedtek mindenféle élelmiszert, amit a téesz kocsiján elindítottak Budapestre. Mi is velük jöttünk föl. A haverom leszállt a Nagyvárad téren, én meg mentem tovább, mert édesanyámmal a Kisfaludy utca 28/B-ben laktunk. Miután megérkeztünk, bementünk az ottani parancsnokságra, és mutattuk, hogy mit hoztunk. Az élelmiszernek csak egy részét vették át, a többit továbbküldték a kórházakba.
„A pereknek és az ítéleteknek az volt a céljuk, hogy megtörjék a nép gerincét”
– Addigra a Kisfaludy utcában, a házukba már berendezkedtek felkelő csoportok?
– Persze, mert a lakók közül sokan elmentek, és ott maradtak a lakások üresen, ahová a felkelők beköltöztek. Már volt őrszolgálat, és pihenőidő is, amikor a lakásokban a földön aludtak. Muterék főztek, a házban egy háziipari szövetkezetnek volt egy elég nagy konyhája.
– Itt volt a Kasza János-féle felkelőcsoport is?
– Látásból lehet, hogy ismertem őt, de névről nem. Ott nem volt bemutatkozás. Engem persze mindenki ismert, mert én már a háború előtt is ott laktam a házban. Az egyik udvari lakásban kialakítottak egy elsősegélyhelyet, ahol kisebb műtéteket végeztek. Török Feri volt a sebész és egy ápolónő segített neki. Akkor már elég sok volt a sérült. Nagy felfordulás volt a házban.
– A forradalmárok között voltak árulók is?
– Voltak, akik az oroszoknak adtak át információkat. A Corvinnál elfogtak bemérő tiszteket, akik az aknavetőknek adták a helymeghatározásokat, hová lőjenek. A mi házunkban is lakott két ÁVH-s, de mind a kettő eltűnt.
– Milyen feladatokat kaptak a felkelők?
– Minden rajnak volt egy főnöke, és több rajnak egy parancsnoka, akik másoktól kapták az ukázt. A vezetők küldték ki az embereket őrszolgálatra, járőrözni, hadtápellátásra vagy kórházi szolgálatra. Én egy négyfős felderítő csoportnál kötöttem ki. Kellett valaki, akinek jó helyismerete volt, nálam jobban senki nem ismerte a környéket. Pontosan tudtam, miként lehet az egyik házból a másikba úgy átmenni, hogy közben nem megyek ki az utcára. A háború alatt az óvóhelyek átjárhatóságát rabicfallal oldották meg. Utána fölfalazták, de azt ki lehetett ütni. A Corvin köz 4/B-ben, a második emeleten volt a főparancsnokság. Én még Iván Kovács Lászlóval beszéltem, aki egy ideig a Corvin közi fegyveresek parancsnoka volt. Utána lett Pongrátz Gergely a vezető. Az elfogott orosz katonákat, akiknek egy része ukrán volt, a Corvin köz 4.-ben, a földszintre vitték. A fogolycsere előtt elmondták, nagyon félnek, tudják, hogy kivégzik őket, mert „egy fertőzött ideológia hatása alá kerültek, és már nem megbízhatók”. A Ludovika épületében volt a főparancsnokságuk, ott ölték meg őket. Az oroszok a saját katonáikat! Amikor a Péterfy-kórházba mentünk át, ahová élelmiszert vittünk, vagy a műszereket sterilizáltatni, láttuk, hogy a Fiumei úton, a temetőnél, fölállt egy orosz kocsi a járdára, és a katonák a platóról dobálták át a halottakat a kerítésen. Tisztes távolságból néztük őket.
– Hoztak el fegyvereket az alsónémedi laktanyából?
– Nem. Fegyverből, lőszerből nem volt hiány, viszont modernebb és nagyobb fegyverek elkeltek volna. November 4-én elindult az orosz támadás. A Mária utcában, az Üllői úton, a Baross utcában és a József körúton harcoltunk. 6-án sebesültem meg, amikor hazafelé jöttünk, és már a Kisfaludy utcában jártunk. Fél öt körül az Üllői út irányából belőttek az utcába, és két gyereket eltaláltak. Az egyikért kiszaladtam, bevittem, és amikor kimentem a másikért, engem is meglőttek.
– Mikor tartóztatták le?
– December 25-én. Addig végig kórházban voltam. A Vas utcából átvittek a Sziklakórházba, ahonnan karácsony napján délben értem haza, és délután már jöttek is értem. Vácott, Márianosztrán, a Gyorskocsi utcában, a Tolnaiban voltam, olyan ismert emberekkel, mint Darvas Iván, Déry Tibor, a békéscsabai Fekete Pali és Turchányi Albert Egon, aki Mindszenty titkára volt.
– Mi történt a kezével?
– Szétlőtték. Olyan sebem volt, amelyet naponta kellett átkötni, de miután letartóztattak, két hétig hozzá se nyúltak. Hét centivel rövidebb a karom. Ha fölveszem a zakót, legalább van valami az ujjában. Így kell fölfogni, optimistának kell lenni. Ha az ember mindenen csak siránkozik, az nem segít. Nemrégiben történt: „Weinhardt úr, leköpném magamat, ha egy fillért is elfogadnék. Maga ’56-ban már előre kifizetett mindent” – mondta az orvosom, akinek a zsebébe egy kevés pénzt akartam tenni.
– A Klenovszky István és társai-per másodrendű vádlottja volt. Mennyi időre ítélték el?
– A pereknek és az ítéleteknek az volt a céljuk, hogy megtörjék a nép gerincét. Meg kellett roppantani, hogy örök időre elvegyék a magyarok kedvét attól, hogy szembehelyezkedjenek a párt ideológiájával. Engem „megszámlálhatatlan gyilkosságban való tevékeny részvétel feltételezése” miatt ítéltek el. Első és másodfokon nyolc évet kaptam, majd az ügyész fellebbezett, és tizenöt évre emelték fel a büntetést. 1963-ban, a nagy amnesztiával szabadultam. Akiket kiengedtek, azoknak három nap alatt munkába kellett állniuk. Én először egy korábbi helyemen, a fúrógépgyárban helyezkedtem el.
– Megfigyelték, miután 1963-ban kiengedték?
– Minden hónapban jelentkezni kellett a rendőrségen. Mivel az egész rendszer a besúgásra épült, engem is megpróbáltak beszervezni, de én ilyesmiben soha nem vettem részt, nem is fogok. A főnökömnek létszámgondja volt, többször is szüksége lett volna rám, ezért bement a nálunk dolgozó, kissé magának való, kétméteres párttitkárhoz, és elmondta a problémáját. Aztán a párttitkár engem is kikérdezett mindenről. Legközelebb, amikor jelentkeztem a rendőrségen, azt mondták, nem tudják, ki a protezsálóm, de többet nem kell jönnöm. Ekkora ember volt az a párttitkár. De ez nem jelentette azt, hogy elfelejtkeztek rólam. Egyszer a főnököm elutazott, és átadta nekem a műhely vezetését. Épp jöttem föl a raktárból, amikor láttam, hogy ott áll valaki. Ránéztem, és rögtön tudtam, hogy nyomozó. Megkérdezte, melyik az egyes javító. Mondtam neki, hogy én is odamegyek. Bementem az irodába, jött utánam, hogy érdeklődne valaki után. „Foglaljon helyet, iszik egy kávét?” – kérdeztem. Pontosan tudtam, hogy miattam jött. „Kiről van szó?” – érdeklődtem.
– Weinhardt Vilmosról. Mi a véleménye róla?
– Óh – mondtam –, róla csak a legjobbakat tudom mondani.
Mielőtt elment, megkérdezte tőlem, kivel beszélt. Mikor meghallotta a nevemet, elfehéredett. Mondtam neki, nem figyelt, amikor bemutatkoztam.
– A forradalom után húsz évvel még mindig megfigyelték?
– Persze. 1978-ban az egyik tagot, akivel együtt ültem, úgy megverték a rendőrségen, hogy leszakadt a gyomra.
– Az édesanyjával mi történt?
– Anyám három évet kapott, másfelet ült le. Azért ítélték el, mert „munkájával tevékenyen támogatta az ellenforradalmat”. A börtönben cukorbeteg lett és a vérnyomása is felszökött. Kiengedték, mert sokba került az ápolása.
– Őt is bántották?
– Azt nem tudom, nem beszélt róla. Én viszont rendesen megkaptam a magamét. Az se zavarta őket, hogy föl volt kötve a karom. De kibírtam, pedig a fejemet is rugdosták. A verés után három héttel bejött az öcsém, és alig ismert meg. Négyen vertek felváltva, ilyen szöveggel: „Te szidod az anyámat, hallottad, hogy szidta? Na, akkor adjunk neki!” Bátor gyerekek voltak, négyen egy ellen. Egyszer megtaláltak nálam egy ceruzacsonkot, amiért tizenöt nap szigorítottat kaptam. Ez azt jelenti, hogy nyolc-tíz fokos zárkában egyik nap fél adag kenyeret és vizet, másik nap a főzelékből és a levesből fél adagot adtak. De én keményfejű vagyok, nem tudtak kihozni a sodromból, mert sokkal nagyobb volt bennem az akarat, mint amit ők el tudtak képzelni. Sokkal nagyobb! Ezért is éltem túl mindent, meg azért, mert mindig jókedvem volt, könnyedén vettem a figurát. Soha nem azt néztem, mi nyom le, hanem hogy mi emel föl.
